Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ősi magyar mágikus világlátás fennmaradt nyomai - 1. rész

2009.11.06

Az ősi magyar mágikus világlátás fennmaradt nyomai - 1. rész
Grandperre Attila
Megjelenik: KAPU 1999/5
A TITOKFEJTŐ-VHK Körök tevékenységének szellemi alapjai
 

 
Ipolyi Arnold, a magyar mitológia első újkori ismertetője szerint "a mitológia a hajdankor - a misztikus vallások előtti kor - népeinek tana az isten s a világról". Úgy mondhatnánk tehát, hogy az ősvallás a világtan és istentan, világ-tudat és isten-tudat. Az ősmagyar mitológia, az őstudás, a világtan központi Istenének elnevezése: a Magyarok Istene. Ebben az elnevezésben a magyar nemzeti lét isteni eredetének és a magyarság összetartozásának tudata fejeződik ki. Az a tudat, hogy a magyar népet a Természet erői hozták létre, a magyar nemzetet a Természet szervezőereje szervezte meg és élteti, tartja fenn. A magyarság ősvallásában az Isten elsősorban a Magyarok Istene, aki a magyarság nemzeti feladatának képviselője. Mai szavakkal megfogalmazva, a magyarság a nemzet közösségi tudatmezejének képviselője. Tehát nem valamiféle misztikus, felfoghatatlan isten, hanem valóságos, legjobb meggyőződéseink, legbelsőbb tudásunk egységes élő szervezetté szerveződése. Ahogy génjeinkben él egy egységes hullámhosszra hangoltság, ahogy elménkben él egy egységes értékrendszer, egy magyar érzésvilág, ahogy nyelvünkben és gondolkodásunkban megtestesül egy egységes világlátás, ahogy kultúránkban megvalósul egy nemzeti életlátás, ahogy tetteinkben megvalósulnak érték-ítéleteink, érzésvilágunk, gondolkodásunk, úgy él a Magyarok Istene. A magyarság egy egységes természeti szervezet, egy óriás élőlény, a Természet legbensőbb arcának kifejeződése. A magyarság a mágikus világlátás, az élet természeti igazságának hordozója, a szilaj életszeretet, a magyar virtus, az élet legbensőbb, elemi erejű fényének látója és képviselője.
A régi magyarok világlátásában ugyancsak központi szerepet játszott minden élet létrehozója, elménk fényének felragyogtatója, lélektüzünk égi forrása, a Napisten. A napistenhit az ősi emberiség őstudásának kifejeződése. A régiek még teljesebb érzékelésükkel, magasabb, a technikai felfogás egyeduralma helyett a Természet megismerésére irányuló kultúrájuk révén tudták, hogy a Nap egy élőlény, amely közvetlen kapcsolatban áll az élet megszületésével, újjászületésével, és egy bennünk élő valóságos, elemi erejű természeti tényezőként elménk mélyebb ereje. A Magyarok Istene és a Napisten mellett a magyarság világlátásában nagy szerepet játszik a Mindenség Ura, a Hadúr, a Hadisten, akinek lakóhelye a Tejút. A Tejutat egy csodálatos élőlényként fogtuk fel, egy csodaszarvasként, amelynek agancsának csúcsain a csillagok "gyújtatlanul gyúlnak". Mai tudományos bikkfanyelven ezt úgy mondhatnánk, a Galaxis élő rendszer. Nemcsak a Napot, hanem a Tejutat is élőlényként érzékeltük és fogtuk fel elménkben. Ezt fejezi ki a csodaszarvas - a kozmikus világot megtestesítő ősjelkép. Regősénekek sora, és olyan sokezeréves magyar népballadák, mint a "Júlia szép leány" tanúskodnak erről.
Ha megpróbálunk egy összefoglaló képet alkotni a régi magyarság világlátásáról és isten-látásáról, káprázatos kép rajzolódik ki előttünk. A magyar őshagyományok vizsgálata arra a felismerésre vezet, hogy az ősi világlátásban a létezők isteni, vagyis élő természete (eszerint isteninek, csodálatosnak, csodákkal telítettnek az életet tartották) elsősorban a Világegyetemben, a Mindenségben, a Tejútban, a Napban, az életben az emberiségben, a magyar nemzetben testesül meg. A legfőbb élő lények kategóriái tehát a Mindenség, a Tejút, a Nap, az élet, az emberiség, a magyar nemzet. Mai ésszel is belátható, hogy mindezek valójában olyan tudatformák, szerveződéssel bíró rendszerek, amelyek egy, az egyéni szerveződésnél, a tudatnál magasabb szerveződés kifejeződései, és mindennek igazságtartalma megalapozható. Így a Világegyetem egy olyan csodálatos élőlényként áll elénk, amelynek hét élete van: egyik az ékességként, káprázatos ékszerként ragyogó Világegyetem, másik a lelkek égi országútja, a Tejút, harmadik a Napisten, a földi élet forrása, aztán ott az Élővilág, az Emberiség, a Magyarság, és a Személyes Élet. A Világegyetemnek hét élete van, és így minden lényének hét élete van. A Világegyetem egy emeletes csillaghajó, ami még a mesevilágban épült, amikor még az Ember a Természet testvére volt, amikor jótett helyébe jót várhattunk, mert a Természet hallgatott szavunkra, hiszen még egy nyelven beszéltünk, egy elmével gondolkodtunk. A bennünk élő csodálatos, mágikus erő egy olyan világerő, amely a Kozmoszt mint világló csodaerőt, mesebeli szépségűnek mutatja ma is. Ott a szemünk előtt ragyog, tündököl az égen: de igazi, legbensőbb fénye csak az élet-szerelem mámorító, testvériesítő, emberivé formáló látása előtt ragyog fel. Hét életünk van, és minden tettünknek hét jelentése, mert az emeletes mesehajó minden emeletén folyamatokat indít el, és ezekben értelmeződik.
 
A mágikus világlátás
 
A magyarság ősi, mágikus világlátása az emberiség kultúrtörténetének fennmaradt emlékei szerint az emberiség ősi magaskultúráját jelentette. A magyar népcsalád ágai a Kárpát-medencén kívül magukban foglalták az ókori Szkítiát, a Kárpát-medencétől Kína keleti határáig érő óriási birodalmat, Közép-Ázsiát, Médiát, Párthiát, Káldeát, Khorezmet. Az egész európai kultúrában évezeredeken át közmondásos volt a mágusok tudásának magas mivolta. Csak néhány jellemző utalást hozok itt most fel. Shakespeare az "Antonius és Kleopátrá"-ban lépten-nyomon a párthusok lovas népére hivatkozik. Alexandre Dumas pedig az 1800-as években írt népszerű könyvében (A királyné nyakéke, 41. oldal) még közismert tényként említi úgy a káldeus mágusokat, mint a legmagasabb tudás birtokosait. Az ókori világ úgy tekintett Trójára, mint a "világ tükörére", a legmagasabb kultúra megtestesítőjére. Nem véletlen, hogy a görög történelem kulcs-eseménye éppen Trója elfoglalásához kötődik. Az európai köztudatban tehát évezredeken át fennmaradt a mágusok ókori magaskultúrájának emléke. Ráadásul a régészek a múlt században e birodalmak egyes nyomait is felfedezték. Torma Zsófia Erdélyben, Miske Kálmán Velemszentvidéken (lásd pl. Bárczy Zoltán: Újabb adatok a Kárpát-medence bronzkori kohászatáról, Turán, Új II. évfolyam, 2. szám, 1999 április-május). A múlt század nagy régésze, Rawlinson, aki személyesen vett részt az ókori nagy közép-ázsiai birodalmak feltárásában, könyvében még öt jelentős közép-ázsiai birodalmat említ: ezek Médea, Párthia, Elám, Asszíria és Káldea. Ezekből persze csak Asszíria maradt meg a középiskolai tankönyvekben, és ma már Sumér létét is kezdik tagadni. A huszadik század volt talán az első az emberiség történelmében, amely szem elől tévesztette, a köztudatból a peremre szorította az ókori magaskultúra tudásszintjének ismeretét.
 
Mit jelent a mágikus világlátás? Azt, hogy mindennek a lényegét, magját meg lehet és meg kell ismernünk. Földi életünk feladatával összefügg, hogy minél mélyebben és minél teljesebben ismerjük meg az igazságot. El kell jutnunk a tudás ős-magjához, és ebből kell kibontanunk a legmagasabb tudást. Létezik a tudásnak egy olyan ős-magja, amely látást ad a problémák felismeréséhez, amely a világ mag-erőinek ismeretével felvértezve minden létező felszíne mögött képes megragadni, meglátni a lényegi magot. Ez a mágikus világlátás tehát lényeglátást, lényeglátásra való képességet jelentett. A tudás nem anyagi és nem mennyiségi kérdés, ahogy a fa növekedéséhez sem anyagokat kell egyre növekvő mennyiségben felhalmozni. Ha tudjuk, melyek a mag-ismeretek, honnan ered a világ, honnan ered az élet, az emberi tudás, akkor magunk is képesek vagyunk közvetlenül a tudás forrásából táplálkozni. Minél mélyebben, személyesebben, minél közvetlenebbül és minél világosabban vagyunk képesek ezzel a mag-tudással kapcsolatot teremteni, annál elevenebbé válik belső világunk. Mivel belső világunk eleve élő természetű, ezek a belső világok figyelmünktől elkezdenek növekedni. Minél mélyebbre látunk, minél közelebb jutunk az ős-maghoz, annál elemibb erők élednek fel, annál magasabbra világíthat fel gondolatunk. Gondolataink ugyanis nem feltétlenül a felszínes, szokásos sémákban merülnek ki, ahogy azt a mai nyugati civilizáció oly erőteljesen sugallja. Ha elménk életadó tevékenysége által összekapcsolódik belső és külső világunk, tudattartalmaink fölelevenednek, tehát mintegy maguktól cselekedni, tevékenykedni kezdenek, megismerő képességünk, érzésvilágunk mintegy varázsütésre gazdagodni kezd, benépesül, megtáltosodik. Ha ezt megteszi, olyan képességek birtokába jut, amelyek valódi természetébe avatják be, egylényegűvé teszik a világgal, és ahogy a világerő szabadon képes kiteljesedni, megvalósulni, úgy ilyenkor a világlényeggel eggyé vált emberi lélek, az elme ereje kozmikus töltést nyer. Ha egy futónak összekötözik lábait, nem lesz képes különlegesen gyors futásra. Ha viszont egy futó lábairól hirtelen levágjuk a kötést, visszanyeri természetadta képességét, saját lábára állva képes lesz olyan teljesítményekre, amelyekről egy összekötözött lábakkal élő futó csak álmaiban ábrándozhat. A megtáltosodás természetadta lehetőség, mindannyiunk számára elérhető, a dolgok természetében és rendjében adott, mindannyian képesek vagyunk arra, hogy mágikus módon beavatódjunk saját életünk titkaiba. És ez az élet akarata, nem pedig a tetszhalott vegetálás, megdermedés. Ha az élet erői kibontakoznak, megelevenednek, mintegy maguktól cselekedni kezdenek, rátalálnak saját törvényeikre, öntörvényűekké válnak. Ez a maga-magától való működés, ez a csoda-szerű kiteljesedés az, amiben a világ ősmagja megnyilvánul, az a kozmikus szervezőerő, amely a Világegyetemet létrehozta, amely létrehívta a káprázatosan pompás élővilágot, és az ennek fénylő gyújtópontjául hivatott tudatot. Nem a dolgok felszíni tulajdonságainak vizsgálatára való az emberi elme, hanem a dolgok értelmi rendjének megfejtésére, a világ értelmének megfejtésére és megvalósítására. Az emberi elme pedig akkor tud igazán kibontakozni, ha nem a dolgok felszínét, hanem legmélyebb értelmét kutatja. Az emberi értelem lényege a világfolyamat értelmének kiteljesítése, emberi továbbvitele. Ha a dolgok értelmét keressük, akkor a szervezőerőt kell tetten érnünk. A világ akkor felelhet meg csakis önmaga lényegének, ha az emberi értelem segítségével világítja meg és valósítja meg a világ értelmét. A világ szerveződése adja a világ lényegét. A Világegyetem szervezőereje egy hatalmas folyam, amely ahogy hullámzik, habokat vet, úgy jönnek létre látható, külső érzékszervekkel érzékelhető megnyilvánulásai. A régiek még a látható Világegyetemről beszéltek, nem az elvont, anyagi Világegyetemről. A régiek számára a látható jelenségek és az őket mozgató lényegi erő egységet alkotott, mindenben érzékelték az őket hajtó, mozgató erőt. Minden létezőben a megnyilvánuló felszín mögött ott áll a mély, ami a felszínt létrehozza, az ok, amely az okozatot kiváltja. A létrejövéshez hajtóerő kell, és ez a létre-hajtó erő a látható Világegyetem mögött egy óriás folyamként érzékelhető, ez a szervezőerő hozza létre a csillagokat, amelyek a káprázatos kozmikus szervezőerő szikrái, gyutacsai, amelyekben ott él és mozog az egész Világegyetemet létrehozó erő, ez rejti magában azt a magot, amely az egészet létrehozza. Ez a maga-magától való kiteljesedés törvénye, a magból a legmagasabb megvalósulás felé, ez az élet feladata. Ez az erő, amely maga-magától, mintegy mágnesesen magával vonja, hogy a dolgok rendje és természete szerinti végletességgel teljesedjen ki minden létező benső lényege, természetes rendeltetése - ez a mágikus világszemlélet lényege. Ahogy a mag magától nő a magasba, mintha mágnes vonzaná, csodamód - ez a mágikus természeti erő műve. A magyarság maga is innen kapta nevét, hogy érzékelte azt a mágikus, mágneses mag-erőt, ami az életet hajtja, hogy össze kell kapcsolnunk elménket a Világegyetemet hajtó, kozmikus alkotóerővel, mert ez a Világegyetemet mozgató erő a mi legszemélyesebb alkotóerőnk, az az erő, amelynek kiteljesedése életünk igazi ön-megfelelését, értelmét jelenti. A magyarság eredeti világlátása a Természet mágikus érzékelésén alapult, ezen a természeti alapon fejlesztettük ki a mágusok, a táltosok kultúráját. A magyarságnak annyi köze van a sámánizmushoz, amennyi a nyugati civilizációnak a ma élő kőkorszaki törzsek technológiájához.
 
Az "első" kozmogóniák
 
Elterjedt hiedelem a nyugati kultúrkörben, hogy az első világkép, amely a világ keletkezésére vonatkozó tudást felvetette, az ókori görögökhöz fűződik. Ez a hiedelem meglehetősen igaztalan (a görögök lenézően úgy mondanák: barbár), legalábbis abból a szempontból, hogy a többi kultúrkör világkép-alkotó eredményeit másodlagos jelentőségűnek ítéli. Azonban ez a nézet valótlan, alaptalan. Kimutatható ugyanis, hogy az ókori görög gondolkodók mai szemmel is legnagyszerűbb gondolatai más magaskultúrákból, elsősorban az ókori Keletről származtak. Kutassuk fel e nagyszerű gondolatokat és forrásaikat!
A világról alkotott eredeti fogalmaink - a nyugati kultúra szemellenzős nézeteitől eltérően - az emberiség keletkezésének korszakából, az emberré válás korából erednek. Az emberiség maga a Természet része, a Természet alkotó tevékenysége révén fejlődött ki. Az emberiség faj-fejlődésében munkálkodó természeti, biológiai erő az emberréváláskor olyan elemi erőként nyilvánult meg, amely kigyújtotta az emberi öntudat fényét az élővilágban. Ahogy egy diófa nem igyekszik szembehelyezkedni saját életerejével, úgy az emberiség sem igyekezett szembekerülni a Természettel, és a Természet sem a Világegyetemmel. Így, belső, otthonos viszonyban élt az ember a Természet, a Világegyetem lényegi természetével, és ez a természeti közvetlenség szinte minden titkok tudójává tette. Az emberiség közvetlen képet alkotott a Természetről, a Világegyetem eredetéről, annak a belső erőnek hatására, amely a Világegyetemet is létrehozta. A tudást ebben a mágikus korban nem annyira keresni kellett (még nem rabolták és rejtették el), mint inkább csak felszínre hozni. A képzelet nem önkényes, hamis képet közvetített: közvetlenül, lényegében azonos volt a Természet alkotóerejével, belső szemével. A gondolat és az érzés természetszerűen egy volt. Az érzés megszületését követte megfogalmazódása, a gondolat. Az érzés pedig a szervezetünket fenntartó, kavargó szervezőerő valóságos teste. A gondolat az érzések elemi erejétől áthatva fényt és tisztaságot gyújtó erőként világította be az elmét és az ember világát. Amíg az ember világa nem fordult szembe a természeti világgal, amíg az ember nem érvényesítette egy természetellenes szemlélet elsődlegességét, az ember belső erői zavartalanul bontakozhattak ki, és az évmilliókon át (lásd Grandpierre K. Endre: Eltemetett világkorszak - a mágikus kor, Harmadik Szem, 1992 április) óriási, felmérhetetlen tudáskincset halmoztak fel.
Mindez a tudás, az emberiség ős-tudása, eredetéről első kézből szerzett tudás legnagyobbrészt elveszett, a történelem erői elsüllyesztették, felégették, kiirtották, és amire szükségük volt, azt lefedték, elrejtették. Ha elképzelünk egy családot, amelyben az édesapa és az édesanya meg tudja válaszolni gyermekeinek, hogy honnan származnak, kik is szüleik, nagyszüleik, családjuk, nemzetük, akkor felmérhetjük, hogy mi, magunk, mint nemzet, mint emberiség, nem ismerjük az emberiség saját sorsát, történelmét. Meddig látunk vissza? Az ókori görögökig? Néha Mezopotámiáig, Egyiptomig? És honnan számítjuk a saját történelmünket - évmilliók óta, vagy kétezer év óta? Az indiánok többet tudnak eredetükről, eredeti kultúrájukról, mint a "fehér ember"! Az indiánok kultúráját nem sikerült olyan tökéletesen kiirtani, mint a miénket. Él és úgy-ahogy virul az indiánok történelmével foglalkozó tudomány, művészet, de nem él a mi elődeink kultúrája, történelme a mai civilizációban. Ha otthon akarjuk magunkat érezni ebben a mostoha, történelmünket, világító eszméinket elvesztett világban, újra kell gondoljuk a történelmet, és felszínre kell hoznunk, ami még menthető.
 
A milétoszi görög bölcselők
 
Az első görög filozófusok , a milétoszi Thalész (i. e. 624-546), Anaximandrosz (i.e. 610-547), Anaximenesz (i.e. 588-524) érdekes, és mindmáig nem eléggé tudatosított módon azt vallották, hogy minden élő. Nézeteiket éppen ezért "hülozoistá"-nak nevezik, az ógörög "hülé", anyag, és "zoé", élet szavak nyomán. Hülozoizmus az a felfogás, amely életet tulajdonít az anyagnak. Figyelemreméltó, hogy világszemléletükben minden létező egyben élőlény, és minden létező lélekkel is rendelkezik, olyan lélekkel, amely szintén anyagi (az anyagi ekkor még nem jelentette, hogy élettelen) természetű. Honnan ered a hülozoizmus? Milétosz az i.e. 12. században Kisázsia nyugati partvidékén, nem messze Trójától jött létre, éppen Trója bukása után. Milétosz jó kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn a föníciaiakkal, vagyis a római történelemből ismert punokkal, Karthágó népével. A Karthágóiak pedig, kultúrájuk tanúsága szerint, napimádó lovasnép voltak.
 
Természetes, hogy a Természet szemléletében a központi tényező a Napisten, hiszen a Nap felkeltének hatása az élővilág élettevékenységére szembetűnő, akárcsak az évszakok váltakozása az élővilág életciklusaira. A világ egésze az élet otthona, mindent átjár az élet szerveződése, és nemcsak kívülről, hanem egyben belülről is. A belső szerveződés élménye természetszerűen vezet a lélek tiszteletére. A lélek-tiszteletben az élet akaratának követése jut kifejezésre. A Nap, az ég, a csillagok, a lélek, a tűz, a szél, a Természet erőinek kultusza az emberiség természetes szemléletmódja. És mivel a Természet az ősi szemléletben a csillagvilágra is kiterjed, ezért az élet, a lélek az egész világot áthatja a természetes világszemléletben. Ezt a természetes szemléletet váltotta fel párezer éve egy megfoghatatlan, érzékekkel, értelemmel megközelíthetetlen istenfogalom, a misztikus isten fogalma. Az időszámításunk előtti évezred vallási térképe még teljesen elütött a maitól. Közép-Ázsiában általános volt a természet mágikus erőinek ismerete és kultusza, a zoroasztrizmus, majd a manicheizmus. Ebben a környezetben jött létre Milétosz városa, i.e. 12. században. Hatszáz év telt el, amíg megszületett milétoszi Thalész, aki maga is bevallotta, hogy ismereteinek jórésze a Keletről származik. A föníciaiaktól és az egyiptomiaktól vette át matematikai, csillagászati és geometriai ismereteinek alapjait. A görög filozófia, kultúra szinte minden jelentős alakja járt az ókori Keleten - például Szolón, Phereküdész, Püthagorász, Platón és Démokritosz is.
 
A milétoszi gondolkodók szemléletében a létezők több kategóriára oszlottak: a szellemmel átjárt lényekre, az élővilágra, és az anyagi világra. Ahogy Turgonyi Zoltán "A filozófia alapjai" c. könyvében írja: amíg az újkori materialisták általában az alsóbb létformák sajátosságait általánosítják s terjesztik ki a felsőbbekre is (pl. az "agy váladékának" tartva a gondolatot, vagy mechanikus gépezetnek az élőlényt), addig a milétoszi gondolkodók, éppen ellenkezőleg, a magasabbrendű létezők vonásait kiterjesztik "lefelé": a legparányibb létező is részesedik az élet és a lélek elvéből. Anaximenész megfogalmazásában: "miként lelkünk - amely nem más, mint levegő - hatalmában tart bennünket, éppúgy az egész világegyetemet is a lélegzés és a levegő fogja át."
Nem sokkal később Xenophanész (i.e. 582-485?) fejezett ki hasonló gondolatokat. Az egész Kozmoszt gondolatilag mozgató létezőnek tartja, mert így beszél róla:
"Fáradozás nélkül ráz mindent gondolatával." (Maricskó József fordítása)
Az athéniek általánosan vallott napistenhitének élményszerűségére jellemző, hogy amikor Anaxagorász (i.e. 540-475) azt a gondolatot kezdte hirdetni, hogy a Nap nem istenség, hanem csupán izzó érctömeg, perbe fogták. Érdekes lenne megtudni, hogyan zajlott le a per, milyen érvek hangzottak el pro és kontra, ez ma is tanulságos lenne. Vajon hogyan lehet bizonyítékot szerezni arról, hogy a Nap nem élő lény, nélkülöz mindenféle életjelenséget? Hogyan lehet kísérletileg kimutatni egy érctömegről, hogy élő vagy élettelen? A mai tudomány, úgy tűnik, cáfolja Anaxagorászt, és az ókori athénieket igazolja (lásd G. A.: Hogyan működik a Nap? A Nap mélyének titkai. Harmadik Szem, 1992. szept., 2. rész, 1992 október, és 1999 július).
Platónról (i.e. 427-347) sok minden ismeretes még ma is. De az talán kevésbé, hogy ő is panteista volt, azaz a Világegyetemet egyetlen élő szervezetnek gondolta el, amely saját lélekkel rendelkezik, és ez a Világ-lélek.
Arisztotelész (i.e. 384-322) szembehelyezkedett a hülozoisták magas szerveződést mindenben érzékelő szemléletével, és egyszerűen az embert tette meg a földi világ legmagasabbrendű szubsztanciájának. Így megbomlott a világrend egyensúlya. A világrend addig őrzi egyensúlyát, amíg benne minden létszint elvi egyenlőséget élvez. Ha kiemeljük az egyik létszintet, azzal alárendeljük a többit. Ez az alárendelés akkor a legkárosabb, ha a legalacsonyabbrendűt rendeljük a legmagasabbrendű fölé, ahogy azt a materializmus teszi.
 
Érdekes, hogy a következő jelentős görög iskola, a sztoikusoké, ismét visszakanyarodik a panteizmushoz. A sztoikus filozófia alapítója a kitioni Zénón (i.e. 336-264?). A világot a sztoikusok is egyetlen élőlénynek tartják, amelyet a benne élő és cselekvő Világlélek éltet. A Világlélek pedig nem más, mint a mindannyiunkban lakozó Értelem, Szellem, amely maga is igen finom anyagisággal rendelkezik a sztoikusok felfogásában. A korai sztoikusok csaknem mindegyike Szíriából, az akkori pártus birodalom egyik tartományából származott. Tarn (Hellenistic civilisation, 287. o.) káldeus hatást gyanít a sztoicizmusban. A sztoikusok istent úgy határozták meg, mint a világ tűzből álló elméjét.
 
A következő filozófiai iskola, az újplatonizmus a görög-római világ utolsó nagy rendszere, s egyben a késői ókor legnépszerűbb filozófiája. Ennek központi fogalma az "Egy". Ebből a (misztikus, csak tagadó kijelentésekkel jellemezhető) "Egy"-ből először az Értelem árad ki, majd a Világlélek és az egyes lelkek, végül az anyag. Az egész anyagi világ lelke a Világlélek, nemcsak az állatoknak és a növényeknek van lelkük, de egyes szerzők szerint az élettelen testeknek, ásványoknak is, és ezért nem is nevezhetők teljesen életteleneknek.
 
Turgonyi Zoltán könyvében felveti, hogy éppen a hülozoizmus és a világlélek-hit szolgálhat egy "mágikus világkép" filozófiai megalapozásaként. A mágia lényege ugyanis (erről Grandpierre K. Endre cikke mélyebb megközelítésben ír) az, hogy egymástól távoli, látszólag össze nem függő dolgok, jelenségek között kapcsolatot fedez fel, egymással összhangban levőnek, párhuzamosan működőnek tekint. Ezért úgy véli, hogy az egyikben végbemenő folyamatok a másik számára is érzékelhetők (gondoljunk például a magyar népmesében a "vérző mesekő"-re, amelybe az egymástól elvált testvérek bicskájukat szúrták, s ami az egyik testvér halálakor vérezni kezd). Ezt az elképzelést nyilvánvalóan alátámasztja, ha azt gondoljuk, hogy a világ egyetlen élőlény "teste", "szervezete", amelyben az egymástól látszólag távoli részek is összefügghetnek egymással, s esetleg az összefüggést még az is erősítheti, hogy az egyes elemeknek egymáshoz hasonló, összehangoltan működő lelkei vannak, mert ezek ugyanannak a világléleknek részei. Érdekes itt megjegyezni, hogy a mágikus világlátás a magyar népcsalád népeinél, a szkítáknál, hunoknál, pártusoknál, médeknél, káldeusoknál, az ókori Kárpát-medencében és Közép-Ázsiában fejlődött páratlan magas-kultúrává, jóval a görög filozófia kialakulása előtt.
Ez a hülozoista, panteisztikus, pánpszichikus világlátás a mágusok kultúrájának egy töredéke, elhomályosult válfaja, aminek egyfajta kifejeződése a természeti népek animizmusa, amely később is felbukkan a nyugati civilizációban, például Spinozánál vagy Leibniznél, majd a vitalizmusban (lásd pl. G. A.: Az agy és erőtere, az elme, Harmadik Szem, 1997 augusztus). Bármilyen makacsul is jelentkezett, mindig kívül rekedt a gondolkodás fő áramán, félreértve, félremagyarázva.
Nézzük meg ezért most, mi a különbség a hülozoizmus, panteizmus, pánpszichizmus között? A hülozoizmus azt a nézetet fejezi ki, hogy minden létezőt áthat és élet elve, és valamilyen szinten részese az egységes világszervező, életadó tényezőnek. A pánpszichizmus minden létezőnek lelket, lelkiséget tulajdonít. A panteizmus pedig minden létezőben érzékeli az istenséget. Az élet, a lélek és az isten három külön fogalom, tehát a hülozoizmus, a pánpszichizmus és a panteizmus is három külön irányzat. Közös jellemzőjük azonban, hogy mindannyian egy egyetemes szervezőelv létét vallják. A hülozoizmus ezt a szervezőelvet biológiai életelvnek tekinti, amely a létezők életfunkcióit tartja fenn. A pánpszichizmus az egyetemes szervezőelvet érzésekkel telítettnek, érzések által hajtottnak tételezi. A panteizmus (amennyiben a transzcendens isten-felfogást vallja), a világ kozmikus szerveződését egy természeten kívüli, transzcendens, erről a létszintről felfoghatatlan tényező által vezéreltnek tételezi.
 
A világmodellek magja
 
Összefoglalva: az ókori Keletről, a mágusok kultúrájából átvett elemeket mutattam ki a nyugati civilizáció alapjaként ismert görög filozófiában. Ezek az elemek: a hülozoizmus, minden anyag élettel telítettségének elve, a pánpszichizmus, minden létező lélekkel telítettségének elve, és a panteizmus, minden létező istennel áthatottságának elve (a görög pán jelző a jelzett fogalom egyetemességét, egyetemességének igényét jelzi). A létezők főbb osztályai: a világon kívüli, misztikus, transzcendens Isten (A+), a világ egészében jelenlevő anyagiság (A), a világban megjelenő élet, a Természet világa, az élővilág (T), az emberiség (E), a nemzet (N) és az egyén, a személy (S). Az egyén belső világában a létezők fő osztályai: a tudat, az értelem (É), a mélytudat (M), a genetikus tudat (G) és a belső világfolyamat (B). Ha egy világképet akarunk alkotni, ezeket az alap-létezőket, világlétezőket kell szem előtt tartanunk. A mai világképek azonban sajátos módon ezekből a világlétezőkből rostálnak, kizárással élnek. Elhagyják a számukra lényegtelen elemeket, és a megmaradók között bizonyos kapcsolatokat, összefüggéseket, egy viszonyrendszert tételeznek fel.
Milyen természetű lehet a világ-létezők egységes alapja, a Világegyetem? Lehet-e, hogy a világ-létezők bármelyike, a tudat, a mélytudat, az anyag, az élet, az emberiség, a nemzet ne tartozzon a Világegyetemhez? Azt hiszem, a világlétezők léte mindenki számára világos. Másképp áll a helyzet a transzcendens, világon kívüli "isten" fogalmával. A transzcendens isten attól transzcendens, hogy nem a Világegyetemben, hanem rajta kívül, vagyis a semmi birodalmában, a téridőn kívül tartózkodik. De gondoljuk meg alaposabban, nem ellentmondásos-e egy ilyen transzcendens, világ-feletti világlétező fogalma. Ha ugyanis valami kölcsönhat a Világegyetemmel, akkor a Világegyetemhez kell tartoznia, hiszen minden, ami velünk kölcsönhat, a mi világunkhoz kapcsolódik. A Világegyetem viszont - fogalmának lényegéből adódóan - minden létezőt magába foglal. Ami tehát létezik, legyen az bármiféle természetű, isten vagy ördög, ha létezik, nem lehet a világon kívül. Még kevésbé lehet az isten misztikus létező, azaz az emberi értelemmel felfoghatatlan, megközelíthetetlen. Azt, hogy ilyen létező létezhet, először is be kéne bizonyítani, olyannyira szöges ellentétben áll a megismerés természetével. De a bizonyítás maga csakis az értelemre épülhet. Elvileg nem létezhet tehát az értelem számára megközelíthetetlen létező, még kevésbé világlétező. Melyik a legátfogóbb, lehetséges világlétező? Az egyik a Világegyetem-mint-egész, amely akkor létezik, ha a Világegyetemnek létezik egységes szerveződése, amely minden elemét összekapcsolja a Világegyetemmel. Azonban láttuk (G. A.: A Világmindenség mindnyájunkat érintő, megfejtetlen talányai, KAPU, 1998/3), hogy a Világegyetem fogalma eleve feltételezi elemeinek egyetemes kölcsönhatását. A Világegyetem, mint egész, tehát olyan egyetemes világlétező, amely egy kozmikus szerveződés hordozója. A másik legátfogóbb világlétezőt belső világunkban találjuk meg. A belső világfolyamat az emberi alkotóerő hordozója, és ha ez az alkotóerő lényegi új megteremtését is jelenti, és ez szükségesnek látszik, akkor ez a belső világfolyamat bármilyen új igazságra képes kell legyen magától eljutni, vagyis teremtőereje elvileg végtelen kell legyen. Az összes világlétező közül a belső világfolyamat tehát a legátfogóbb, az egyedüli végtelen.
Tegyük fel most a kérdést: beletartozik-e a belső világfolyamat a Világegyetembe? Kétségkívül az élőlények, az ember a Világegyetem részeit alkotják, és így belső világuk is a Világegyetem része. De akkor a belső világfolyamat is a Világegyetem része kell legyen! A Világegyetem tehát képes elemeként magába foglalni egy végtelen világlétezőt! Sőt, az összes többi világlétezőt is magába tudja foglalni! A belső világfolyamat viszont, mint végtelen alkotó erő, magába kell foglalja a Világegyetemet, és minden más világlétezőt ahhoz, hogy minden lényegi világigazságot megláthasson. Ha meggondoljuk, hogy az élővilág, az emberiség minden tagja rendelkezik belső világgal, akkor mind magában foglalja a belső világfolyamatot, s rajta keresztül a Világegyetemet és az összes világlétezőt. Sőt, amennyiben a Világegyetem élő természetű, minden csillag, bolygó maga is rendelkezik belső világgal, s így mindannyian maguk is magukba foglalják a belső világfolyamatot és a Világegyetemet. Az elénk bukkanó világ-látkép: minden világlétező minden világlétezőt magában foglal, a végtelen belső világfolyamattal együtt! Ezáltal minden létező egyben egyfajta párja is a többi világlétezőnek, felépítési elve egymásbafoglaló, hasonlóan a többiekéhez.
Mindezek után az a kép áll elénk, hogy egyik világlétező sem hagyható számításon kívül, mégis mindegyik világlétező ugyanazt az egymásba-ágyazott és a végtelenséget tartalmazó felépítési elvet hordozza. Tehát nem annyira maguk a végső világlétezők, mint inkább kapcsolataik adják a világlényeget. A világlényeg pedig az összefüggés elve, a minden-mindennel-összefügg világelve, a végtelenül gazdag összeköttetettség elve. Ha viszont a világlétezők mindegyike végtelenül gazdag összeköttetésben áll egymással, akkor azt lehet mondani, hogy a Világegyetem-mint-egész jelen van minden földi létezőben, minden földi létező létét folyamatosan áthatja. Az így nyert látásmód nem a panteizmus, mert itt nincs szó világon-kívüliségről, fordítva, világraszóló világ-összeköttetettségről van szó, pán-kozmikus világlátásról. Ez a pán-kozmikusság kiegészül pán-vitalizmussal (régi görög szóval: hülozoizmussal), mert minden földi létezőt ugyanúgy áthat az élet kozmikus mivolta. Sőt, emellett minden létezőt áthat a tudatosság és a lelkiség (a mélytudat, genetikus tudat) is, tehát pán-pszichikus kapcsolatrendszer köti össze a világ minden elemét. Mindemellett mindent áthat egy végtelen alkotóerő, a belső világfolyamat, tehát egy pán-kreativitást is látunk a pán-kozmikusság, pán-vitalizmus és pán-pszichizmus mellett. Ez az eredmény bizony nem a materialista egysíkú látásmódra vezet, hanem egy olyan többtényezős világrendszerre, amelyben minden létező kozmikus, végtelen teremtőerővel, élettel, értelemmel és lélekkel rendelkezik - és ettől már el is veszti pán, vagyis uralkodó, kizárólagos jellegét. A pán-szemlélet mindig egy tényező uralmáét jelenti a többi felett. A pán-szemlélet csak a görögökre volt jellemző, akik egyszerre csak egy világlétezőben gondolkodtak, vagy az egyikben, vagy a másikban. Attól lapos egy világ-szemlélet, hogy csak egy emeletet lát. Attól lapos, hogy pán. Attól lapos, sekélyes, felszínes, hogy egy-tényezős, egy-ügyű, "monisztikus". És attól magas egy világ-szemlélet, hogy igényli a teljességet, a magasba emel, egyszerre több emeletet is képes figyelembe venni. A többszintű, emeletes világlátás a szkíta magaskultúra sajátja. A többszintű világlátás a világot egy emeletes mesehajónak látja, egy csodás, több szinten élő, hét-életű élőlénynek. A világmodellek magja tehát ezekben a kozmikus alapelvekben rejlik.
A nyugati civilizáció mindmáig csakis egy igazából valótlan és felszínes elvet, az élettelenség egy-tényezős alapelvét vette komolyan. A régi görögök, akik tudásuk legjavát az ókori Kelet népeitől, a szkíta káldeusoktól, a médektől, a föníciaiaktól, az ugaritiaktól, valamint az egyiptomiaktól vették át, és ezekből alakították ki - ezek legnagyobb eredményeinek elhagyásával - a nyugati civilizáció számára szalonképes élettelenség-vallás fő elemeit. Mégis kultúrájukban folyton fel-feltűnik itt-ott az a szkíta világlátás, amely a világot eleve mágikus testvériségben élő világlétezők rendjeként fogta fel. Itt az idő, hogy a Nyugat is felfedezze a többezer éves igazságokat. A materializmus legfeljebb egy speciális ismeretszerzési módként állhatja meg helyét. Az az ókori nézet, amely a káldeusoktól jutott a görögökhöz, az ARKHÉ, az őselv keresése, a mai világban a "materialista redukcionizmusra" szűkült le. A redukcionizmus ugyanis visszavezetést jelent. Ha a redukcionizmus materializmussal párosul, akkor a visszavezetés végső szintjét csakis anyagi létezők jelenthetik. Ennek tarthatatlansága pedig ott ütközik ki, amikor felismerjük, hogy már több mint száz éve bebizonyosodott, hogy az anyagi létezők végső elvekre sokkal inkább visszavezethetők, mint végső anyagi elemekre. Maupertuis már 1747-ben megfogalmazta híres elvét, amelyet aztán Euler, Lagrange és Hamilton fejlesztett tovább. A fizika tudománya minden létező viselkedését a legkisebb (ill. kivételes esetekben legnagyobb) hatás elvére (mai tudományossággal: "action principle") vezeti vissza. A legkisebb hatás Maupertuis-féle variációs elvére vezeti vissza a fizika a megmaradási törvényeket, amelyek között szerepelnek az úgynevezett mozgásegyenletek is. És mi tulajdonképpen a megmaradási egyenletek információ-tartalma? Nem sokkal több vagy kevesebb, mint a Rubik-kocka különböző állásai között. És ahogy egyfajta technikai látás kell a Rubik-kocka kívánt állásba tekergetéséhez, ugyanúgy a megmaradási törvényekből egy adott fizikai folyamat leírásához nincs szükség másra, mint az adott helyzet körülírására, a kezdeti- és a határfeltételek megadására, és innen a feladat már csak technikai, az ismert matematikai módszerek segítségével egyértelműen adott az út a megoldáshoz. A rálátás az, ami az új információt felszínre hozza. Az új fizikát pedig mindig a kezdeti és határfeltételek megadása jelenti. Éppen ezért a fizika alapelve az élettelenség alapelve, a legkisebb hatásnak engedelmeskedés elve. A fizikára visszavezetés igénye az élettelenségben igyekszik felmutatni a világ lényegiségét. Ez pedig nyilvánvalóan hamis tétel. A materialista tudomány sikereire való hivatkozás pedig óriási félrevezetés, csúsztatás, manipuláció. A materialista tudomány ugyanis attól materialista, hogy az összefüggéseket másodlagosnak tekinti, a szellemiség csak a háttérben fogadható el számára, ugyanakkor sikerei pedig mind mégiscsak egy szellemi alapelv alkalmazásának köszönhetők - még ha ez az alapelv az élettelenség alapelve is. Így a materialista tudomány csak részben materialista, sikereit tekintve helyesebb tisztán látni, hogy ezek lényegében egy alapelv követésének köszönhetők. A görögök és az őket megelőző magasabb kultúrák annyiban fejlettebbek voltak a mainál, hogy másfajta alapelvek létét is ismerték.
Az igazi magyarázat igénye, az igazság-kutató szemlélet ezen végső elvek feltárására irányul. Az élettelenség elve helyett ott az élet elve, és még ott a lélek elve és az értelem elve is. Annyiban fejlettebb a mai civilizáció a görögökénél, hogy - bár a világ többi alapelvétől eltávolodott- az egyik alapelvet, éppen az élettelenség alapelvét, módszeresen, matematikai formában is kidolgozta. Ez a civilizáció tehát kétségtelenül fejlett, de ugyanígy kétségtelenül egyoldalú is, csonka és torz, és kimondottan ember, élet, és értelem-ellenes. Akkor lesz igazán fejlett a civilizációnk, ha az élet és az értelem elvét legalább az elmúlt kétezer év összesített erőfeszítéseinek megfelelően kidolgozza - illetve, ha a világlétezők szervezőelveit összehangoltan dolgozza ki. Egy összehangolt kutatás egyszerre lenne élet-párti, ember-párti, és értelem-párti, szemben a mai világ ember-ellenes, élet-ellenes, értelem-ellenes látásával. Ki kell dolgozni az elméleti fizika mellett az elméleti kozmosz-tant, az elméleti élet-tant, az elméleti értelem-tant. Új csillagászat kialakításának lehetősége tárul fel, amelyben szerepet játszik az emberiség, az élővilág közös tudati erőtere is. A világ igazi szervezőerői az első elvek, a végső elvek, az értelem, az élet alapelvei.
(folyt. köv.) A TITOKFEJTŐ-VHK Körök tevékenységének szellemi alapjai
Az ősi magyar mágikus világlátás fennmaradt nyomai - 2. rész
Érdekes, de a végső alapelveket - ahogy a közelebbi vizsgálat ezt kimutatja - már ismerték a régi görögök is. A mai világban olyannyira általános a szellem beszűkülése, hogy a legtöbb tudós sem számol azzal, hogy az élettelenség, a fizika alapelveiből nem vezethető le az élet és az értelem léte és viselkedése. A természettudomány óriási mértékben beszűkült. Amíg a régi görögöknél a fizika jelentette a természettudományt és a természetbölcseletet együttesen, és minden létező viselkedésére keresett magyarázatot, addig ma többek között Heisenberg, Einstein és Hawking azt a vélekedést terjesztik, hogy az ember lényegében élettelen anyag, amelynek viselkedése hamarosan kiszámolható lesz. A természetbölcselet pedig szinte nem is létezik, nem azért, mert annyira bölcsek lennének a fizikusok, fordítva, mert a Természet átfogó összefüggéseit egyre kevésbé kutatják. A fogyasztói társadalomban a természetbúvár fogalma is "kimegy a divatból", egy rég letűnt kor mókás alakjának tüntetik fel a betokosodott szemlélet elkötelezett érvényesítői. Elterelik a figyelmet a tudomány eredeti feladatáról, a Természet egységes, átfogó, az embert is magába foglaló megismeréséről. Ha az emberek nem szemlélik átfogóan a világot, kevésbé tűnik szembe az élettelenség alapelvének szűkkörű érvénye, és így a materializmus térhódítása folytatódhat. Csakhogy az élettelenség alapelve mellett létezik az élet alapelve, a Bauer-elv, amit Bauer Ervin angol, német, orosz és magyar nyelven is publikált - de a diadalmasan ellaposodó, egyre inkább a szűklátó-körűségben kimerülő modern "tudományos" szemlélet ezt majdnem tökéletes érdektelenséggel fogadta. Azzal, hogy a Világegyetem természetének, a Természet lényegének kutatását titokban megtagadta a modern "tudomány", feladta az átfogó, lényegi megismerés célját, és ezzel leglényegesebb alapjában vált tudománytalanná, materialista babonává, saját alapállásának értelem-tagadó, mechanikus, gépies alkalmazójává.
A régi görögök annyit még felfogtak Hellasz őslakói, a pelazgok, és a közép-ázsiai káldeusok magaskultúrájából, hogy a világot négy alapelv kormányozza: az élettelen világot megelevenítő "ekszisz" (létezés), a növények világát megelevenítő "natura" (természet), az állatok világát megelevenítő "psziché" (lélek) és az emberek világát megelevenítő "nousz" (értelem) alapelvei. Ez a felismerés az évezredek távolából világítja meg a mai nyugati kultúra alacsony szellemi szintjét. Az ember lényege az értelem. Addig ember az ember, amíg képes látni, mit cselekszik, vakon az ember bábuvá, anyaggá válik, képes leesni egyetlen lépcsőfokon is, és összetörni magát, ha bekötik szemét, ha ködbe vezetik. Az Értelem az Ember alapelve, nem az élettelen anyag, nem a pénz, sem a ködbe burkolózó misztikus isten, se semmi más. Az Értelem az Ember kozmikus elvének megvalósulása.
A régi görögök a Kozmoszt a létezők ornamentumának, legfőbb ékességének, díszének tekintették. A Kozmosz alatt a Világegyetem értelmi rendjét, a Világegyetem változásait irányító értelmet értették. Ez a Kozmosz-felfogás is a szkíta méd-párthus-káldeus magaskultúrák hatását tükrözi. Érdekes, milyen mélységekbe pillanthatunk be, ha a magyar "világ" szó jelentését megvizsgáljuk. A "világ" a magyarban a cselekvő fény fogalma. Az a fény, amely cselekszik, világ, világot vet, világít, világol. Mi az, ami a mi emberi világunkat egyedül képes megvilágítani? Semmi más, mint az értelem. Az ész ugyanis, bármennyire is igyekszik a mai nyugati szemlélet ezt beárnyékolni, elködösíteni, valójában igenis rendelkezik erővel: és ez az értelem megvilágító ereje. Életünkben a cselekvő értelem a fény, ennek kell megmutatnia az utat, ahogy a sötétben is csak úgy tudunk tájékozódni, ha utunkat megvilágítja a fény. A világ tehát lényegi rokonságot mutat az értelemmel. A világ attól világ, hogy értelemként is létezik, hogy világítani képes, hogy képes arra, amire az értelem, és hogy ez a tulajdonsága a lényege. Világunk tud valamit, képes valamire, képes saját természetének megvilágítására. A Kozmosz a világ értelmi természete, értelmi lényege, a Közös Világ. Amihez közöm van. A létezők legfőbb ékessége, virága. Világunk, ha valóban cselekvő fény, cselekszik, saját természetét kibontja, terem, tehát virágzik. A világ úgy cselekszik, mint az értelem, képes egyről kettőre jutni, képes kiteljesedni.
De nézzük, és lássuk is meg, miféle világ-látás jellemezte évezredekkel ezelőtt a szkíta világ egyes kultúrköreit!
A magyarság ősi kultúrkörének vallásai a Világmindenségről
A zoroasztrikus kozmológia
Két vallást vizsgálok meg: a zoroasztrizmust és a manicheizmust. Mindkettő a magyarság ősi kultúrközpontjaiban fejlődött ki. Először bemutatok egy rövid részletet a zoroasztrizmus szent könyvéből, a Zend-Avesztából, hogy szemléltessem ennek a világlátásnak közvetlen bensőségességét, lelki gazdagságát, emberi élményszerűségét, ami annyira hiányzik a mai vallásokból.
"Életem legmélységesebb titka, óh én Istenem,
hogy minden létezőnek benső értelme
Te vagy,
hogy kezdet és végezet,
e világ létele
és benső valója
mind Te belőled való!
Hogy e világ értelmének
leggyönyörűbb gondolata
Te vagy,
legjobb érzetünknek a legbensőbb magja,
és örök forrása
a hullámzó élet végtelen árjának."
(idézet a Zend-Avesztából, Zajti Ferenc fordításában)
A zoroasztrizmus az időszámításunk előtti első évezredben fejlődött ki Észak-Perzsiában, amely a méd, párthus, khorezmi kultúrkör erős befolyása alatt állt. A zoroasztrizmus a mágusok befolyását abban is tükrözi, hogy Zoroaszter legtöbb tanítványa a Mágusok közül került ki (The Encyclopedia of Religion, ed.-in-chief M. Eliade, MacMillan, New York, 1987). Zarathusztra, és az "asha"-val rendelkezők (ez kapcsolatban állhat az árpádkori "isa"-val "isa, por és hamu vogymuk". Adatok léteznek az isa "többes lélek", "közösségi lélek" jelentésére vonatkozóan, lásd Rőczei György: Az ősi magyar kettős lélekhit emléke a Halotti Beszédben. Zöldövezet, 1. Szám, 1992) isteni képességekkel, virtussal bírnak, amíg az extázis állapotában tartózkodnak, amely állapotot "maga"-nak nevezik. Ebben az állapotban kapcsolatba lépnek a jótékony halhatatlanokkal.
A zoroasztrikus kozmológiában minden létezőnek két oldala van: egy mentális vagy spirituális, és egy fizikai vagy anyagi. A spirituális állapot rendelkezik egy embrionális, mag-szereppel az anyagival szemben, amely majdnem a gyümölcsének tekinthető. Ez a tanítás megegyezik az első fejezetben bemutatott logikai elemzés eredményével.
Az Avesta tanítása szerint a halál után a lélek a mennybe jut, a Végtelen Fény fénybe, a csillagokon (jó gondolatok), a Holdon (jó szavakon), és a Napon (jótetteken) keresztül. A zoroasztrizmus egyetlen alapvető jelképe: a tűz. Tűz-oltárokon mutatták be az áldozatokat az égi tűznek (oltár szavunk az angolban: altar). A tűz alatt az élet magját értették (Duchesne-Guillemin, 1962).
A manicheus kozmológia
Mani i.e. 216-ban született a mezopotámiai párthus provinciában, Asoristan városában, a Tigris keleti partján. A pártus világbirodalom a rómaival egyenrangú hatalomként 500 éven át állt fenn i.e. 256 évtől kezdődően. Babilónia és szomszédos tartományai is a pártus birodalomhoz tartoztak. Ismerte Zoroaszter tanait, annak a Mágusok által felvett formáját. Áttérítette Turán addig buddhista királyát a manicheus nézetekre. Közép-Ázsiából fennmaradtak ujgur manicheus szövegek és pártus töredékek is.
Mani azt tanítja, hogy a hiedelmektől, hitbéli és hagyománybéli tekintélyektől az érvelés erejével kell megszabadulni. A tudás megvilágító ereje teszi lehetővé, hogy az ember megértse saját természetét, az univerzumét, az ember és a Világegyetem sorsát. A tudás biztosíthatja, hogy megtudjuk, kik vagyunk, honnan jöttünk, és hová megyünk. Mani tanai szerint csak a tudás vezethet az üdvözüléshez, emberi mivoltunk kiteljesüléséhez. Egyetlen tudomány létezik, de ez átfogja a teológiát, a kozmológiát, antropológiát, és az eszkatológiát. Az ész átláthat mindent. "Az embernek nem szabad vakon hinnie, csak ha saját szemével meggyőződött a kérdéses valami létéről".
A Legfőbb Lény: a Fény, amely a bölcsességet jelenti. A FÉNYSZUBSZTANCIA ugyanúgy különbözik a szellemi, mint az anyagi szubsztanciától. A fénybirodalom fényföldből és fényéterből áll. Az egész fénybirodalom az istenség testét képviseli. Isten fogalmi testét Mani mint öt hajlékot nevezi meg:
Értelem
Megismerés
Gondolkodás
Mérlegelés
Felfogás
Gondoljuk csak el mai ésszel, hogy a bennünk élő istent ebben az öt hajlékban találjuk meg! Ez aztán nem valami mesebeszéd, ezzel tényleg lehet egyről-kettőre jutni, ha használjuk eszünket, emberi lényegünket.
Mezopotámia a csillagimádat országa. A látható Világmindenség tulajdonképpeni megteremtője az Élő Értelem. A Nap és a Hold egy kozmikus szerkezet, a szféra alkotórészei. Ez a szféra vízikerékhez hasonlítható, felmeregeti a fényrészecskéket a Holdhoz és a Naphoz. A hónap első felében a megmentett fényrészecskék fényoszlopban emelkednek fel a Holdhoz. Ezt a Dicsőség Oszlopának nevezik. A Hold tele lesz fényekkel, megduzzad és Teliholddá lesz. A fényoszlopról alkotott elképzelés, mely a Földről egészen az égig emelkedik, és felszálló fényrészecskékből áll, nem más, mint régi elképzelés a Tejútról, mely halottak lelkéből áll, melyek szüntelenül az állócsillagok szférájába emelkednek. Az anyagban meglevő fényrészecskék részben a növényvilágban, másrészt az ivarsejtekben találhatók. Az emberi férfi ivarsejt egyben Tűz-szubsztancia, és ebben megegyezik a Nappal, a Holddal és a csillagokkal.
Érdemes összevetni a magyar mitológia Ipolyi Arnold által ismertetett világlátását a napistenhit emlékeivel, a manicheus és a zoroasztrikus kozmológiával, és mindezt a mai tudomány ismereteivel, a logikai vizsgálat eredményeivel. Miért nem ismerjük manapság a régiek világlátását, rejtély, aminek feltárása más területre vezet. Annyi világosan látszik, hogy a tényszerű tudás növekedésével párhuzamosan csökken a káldeus, párthus, méd, és különösen a szkíta kultúra társadalmi szintű ismertsége az utóbbi évezredekben. Ma már a az évezredes káldeus, szkíta megnevezést is igyekeznek szalonképtelenné tenni, kivonni a forgalomból. A múlt évezredben a germán krónikák a magyarokat gyakran párthusok néven emlegették (a kérdés alaposabb történelmi megvilágítását lásd Grandpierre K. Endre műveiben).
Érdemes itt megemlíteni, hogy az élet elméleti tudományának megalapozásában, úgy tűnik, a huszadik században is a magyaroké a fő szerep a világban. Az elméleti biológia megalapozói közé tartozik Bauer Ervin (1968), az életelv matematikai elméletének kidolgozója, Bertalanffy Lajos (1968), az elméleti biológia másik jeles alakja, aki a rendszerelmélet filozófiai irányzatát is megalapította, amit azóta világszerte külön tudományágként tanítanak az egyetemeken. Ide tartozik Szent-Györgyi Albert (1960) szub-molekuláris biológiája, Polányi Mihály (1938) biológiai és filozófiai munkássága, László Ervin tudományfilozófiája, Bornemisza István (1954), Angyal András (1941) filozófiája, Grandpierre K. Endre (1992, 1997, 1999) logikai-oknyomozó, őstörténeti és tudatfilozófiai kutatásai és sok-sok más magyar kutató élet-központú tevékenysége. Horváth Tibor, a "Végső Valóság és Értelem" (Ultimate Reality and Meaning, URAM) c. nemzetközi tudomány-filozófiai folyóirat és társaság megalapítója ezt a személy-központú, élet-központú világfelfogást a huszadik századi filozófia magyar jellegzetességének tartja. Való igaz, hogy egyre fájóbb és sürgetőbb az élet igazságának visszaállítása a mai társadalom embertelen, élet-ellenes, anyagi érdekek uralmára épülő szemlélete helyére. Úgy tűnik, a múlt századi Petőcz Mihályon (1838) át egy évezredes életlátás ível át a szkíta méd-párthus-káldeus műveltségtől, a régi görögök egy hagyományőrző vonalán át a huszadik század magyarságával lényegi azonosságot mutatva.
A magyar kultúra minden vonalon mélyebb megalapozottságú, mint a nyugati kultúrkör népeié. Ez megmutatkozik a magyar nyelv ősiségében, logikájában, a magyar államalkotó képességben, az önszerveződés logikájában, az ősi magyar jogrendben, iskolarendszerben, az ősmagyar vallás képzeteiben.
A magyar ősállam minden jel szerint a Kárpát-medencében jött létre, még az Attila és Nimród előtti ősidőben. Erre utal "a magyarság egységes jogrendje: a nemzetgyűlés, az uralkodó tanácsadói testülete, a népi, nemzetségi és törzsi nemzetgyűlések, az ősi területi intézmények, a községi tanácsok, falunagyok ősrégi intézményrendszere" (lásd Grandpierre K. Endre: Őshazakutatás. Isten szava a magyar nép szava. Az ősi magyar népfelségjog virágzása és hanyatlása, 1996). "Országos ügyekben törvényileg kötelező volt minden felnőtt, fegyverfogható magyar részvétele. Kézai Simon Gesta Hungarorumában (1283) találjuk erre vonatkozóan az egyik legbiztosabb nyomot. Kézai a Lex Scythicát, a szkíta törvényt hozza fel bizonyságul: "Aki pedig a felhívásnak nem tett eleget, s nem tudta megokolni, hogy miért, azt a szkíta törvény értelmében felkoncolták, vagy törvényen kívül helyezték, vagy egyetemleges szolgaságra vetették."" Éles ellentétben áll ez a mai nyugati jogrenddel. Próbáljon meg ma bárki személyesen részt venni az országgyűlésen! Fegyveres őrök, a hatalom akadályozza meg. A nyugat-európai jogrend a hatalom nép-felettiségére épül, a magyar a nép felségjogaira. Az európai jogrend a hatalmasok érdekeinek kiszolgálását szolgálja, az eredeti magyar jogrend minden magyar közvetlen részvételével a nép közvetlen részvételével kialakított döntések végrehajtását.
Ugyanez a szembeötlő különbség érhető tetten az iskolarendszer kialakulásában. A nyugat-európai iskolarendszer az államvallássá tett kereszténység érdekeinek kiszolgálásra létrehozott szerzetesrendeken alapszik. Ennek a nyugati iskolarendszernek nincs közvetlen elődje, a papság, a klérus hatalmának megszilárdítása és kiterjesztése volt a fő cél. Azóta ez a hatalom-szolgálat a papságtól áttevődött a polgárság, majd a nagytőkések hatalmának szolgálatára. Ezzel magyarázható a nyugati iskolarendszer hihetetlen értelem-ellenessége, embertelen szemlélete. Hiszen hogyan szabad jellemezni egy olyan iskolarendszert, aminek alapfelfogása az önálló gondolkodás megszüntetése, maradékának előírt, szűk keretekbe kényszerítése. A gyerekeket nem gondolkodni tanítják, hanem mint robotgépeket programozzák ismeretek elsajátítására, és bizonyos feladatok megoldására. A gyermekeket, szüleiket nem kérdezik meg, mi érdekli őket, mit tartanak fontosnak, mit szeretnének tanulni, hogyan lehet önálló gondolkodásukat fejleszteni. Kész helyzet elé állítanak mindenkit: ez van, biflázz, magolj, önálló értelmed kikapcsolásával robotolj egy életen át. Ha mégis kivételesen megkövetelnek némi önálló gondolkodást, mint a matematikában, fizikában, csak előírt szempontok szerint gondolkodhatsz előírt irányokba. Ez pedig nem más, mint a munkahelyek alap-eljárása: nem kérdezik meg az oda felvételizőket, mit szeretnének dolgozni, mit szeretnének tenni életük fő színterén. Kíméletlen, hatalmi eljárás ez, ami emberteleníteni igyekszik az embert, prostituálni, alávetni a hatalmi gépezetnek.
De milyen volt a magyar iskolarendszer? Ennek még nyomát is igyekeztek kiirtani, mintha egy ellenséges fajt akarnának csírájában megfojtani. Mégse sikerült ezt véghezvinni. Fennmaradtak nyomok a káldeusok akadémiáiról. A gergely-járás a magyar iskolarendszer népi eredetéről beszél. Hogyan? Népi eredetű is lehet az iskola? Nemcsak felülről, hatalmi szóval lehet létrehozni iskolákat, a hatalmi érdekek kiszolgálására? A magyar iskolarendszer tehát alulról szerveződő, népi jellegű kellett legyen. De milyen elvek alapján szerveződhetett?
Az iskola szerveződése nem követhetett más, mint természetes elveket. Természetes szerveződési elv az egy közösségben élők tanítása, képzése, az értelem nyiladozásának közösségi elősegítése. Mai szóval, a helyi közösségek önszerveződése természetes alapot ad a népi iskoláknak. És ez a területi szerveződési elv következetesen vezet el a képességek szerinti oktatáshoz. Minden közösségben nevelkednek fel kiemelkedő képességű emberek, akik aztán a nagyobb közösségekben, a törzsi, nemzetségi, és nemzeti közösségek kiemelkedő alakjainak közösségi, nemzeti iskoláihoz juthatnak el. A kiemelkedő képességűek kiválogatódása aztán természetszerűleg vezethet el egy olyan szintig, ahol már inkább egymástól tanulhatnak, mert már minden tudást megtanultak, amit az öregektől tanulhattak, s rajtuk a sor, hogy a nemzeti tudást tovább gazdagítsák. Az ilyen tanulók már nem csupán tanulók, inkább alkotók, tovább-alkotók, a népi kultúra felnőttszámba menő tovább-vivői. Így tehát természetszerűleg vezet el a nemzeti önképzés az egyes foglalkozási ágak tömörülésébe, ahol az alkotók egymást inspirálva alakítják ki közösségi életüket, alkotómunkájukat, munkatevékenységüket. A népi iskolák képzése által kiemelkedő képességűek újabb szinten szerveződhetnek. A képesség szerinti szerveződés egy szint felett ismét összekapcsolódhat a természetes, hely szerinti szerveződéssel. És itt ismét olyan nyomra bukkanunk Magyarországon, aminek az ókori Nyugaton nem találjuk párját. Fennmaradtak ugyanis emléknyomok arról, hogy a régi magyaroknál regős-falvak léteztek (pl. Regős-falva), hogy a magyar mágusok egységes rendbe szerveződtek. A bécsi krónika "Magosok" néven említi őket. "Az embereknek foglalatosságaik szerint különös rendekre, nemzetségekre, ágakra való felosztások közönséges törvény vala többnyire minden napkeleti népeknél" - írja Horváth János "A régi magyaroknak vallásbéli s erkölcsi állapotjáról" c. művében. Csak az újabb időkben jutott el az európai gondolkodás odáig, hogy a kiemelkedő tehetségeket hely szerint is egységbe, egy településbe is érdemes szervezni, mert ez elősegíti fejlődésüket. Ilyen felismerések nyomán jött létre - hatalmi szóval - a szovjet Akagyemgorod Szibériában.
A mai Magyarországon a magyarság önszerveződése hihetetlen mértékben szorítódott hátra a közéletben. Ha nem akarjuk, hogy fejünk fölött döntsenek minden életfontosságú kérdésben, újra csakis az önszerveződés segíthet. A magyar államot a magyar népnek, a magyar nemzetnek kell megszerveznie. Ebben pedig az önszerveződés az utóbbi évezredénél lényegesen nagyobb, döntő szerepet kell játsszon.
Irodalom:
Angyal, András, 1941, Foundations for a Science of Personality, The Commonwealth Fund, New York
Bauer, E. 1967, Elméleti Biológia, Akadémiai Kiadó, Budapest
Bertalanffy, Ludwig von, General Systems Theory
Bornemisza, Stephen von, 1954, The Ultimate Secrets of Nature, Vantage Press
Eliade, M. 1988, The Encyclopedia of Religion
Grandpierre, K. Endre, 1992, Eltemetett világkorszak - a mágikus kor, Harmadik Szem, 1992 április
Grandpierre K. Endre, 1994, Mióta él nemzet e hazán?
Grandpierre K. Endre, 1994, Tízezer éves küzdelem hazánk megtartásáért
Grandpierre K. Endre, 1995, A magyar ősvallás történelmi alapjai
Grandpierre K. Endre, 1995, Istennyomok hétölnyi por alatt. Az élet vallása
Grandpierre K. Endre, 1996, Történelmünk központi titkai sorozat, IV. Őshazakutatás.Isten szava a magyar nép szava. Az ősi magyar népfelségjog virágzása és hanyatlása.
Grandpierre K. Endre, 1997, A magyar ősvallás történelmi alapjai, Titokfejtő
Könyvkiadó, Budapest
Grandpierre K. Endre, 1997, Istennyomok hét ölnyi por alatt I. Amit a magyar ősvallásróltudni kell, Istennyomok hét ölnyi por alatt II. Az élet vallása, Titokfejtő Könyvkiadó, Budapest
Grandpierre, K. Endre, 1999, Collective Fields of the Golden Age in our Deep-Mind and
the World of Instinct, leadva, World Futures, the Journal of General Evolution
Ipolyi Arnold, 1861, Magyar Mitológia
Petőcz, M. 1838, Ansicht der Welt. Ein Versuch die Höchte aufgabe der Philosophie zu lösen. Leipzig, F. A. Brodhaus
Polányi Mihály, 1939/1992, Az élet visszavezethetetlen struktúrája, Polányi Mihály filozófiai írásai, Atlantisz Könyvkiadó,
Budapest
Szent-Györgyi, A. 1960, Introduction to a Submolecular Biology. Acad. Press, New York - London.
Szent-Györgyi, A. 1968, Bioelectronics. Science, 161, 988-990.
Szent-Györgyi, A. 1974, előadás az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen, Budapest
Skolimowski, Henryk, 1994, The participatory mind, Arkana, Penguin Books
Tarn, Hellenistic civilisation
Turgonyi Zoltán, 1993, A filozófia alapjai, Egyházfórum Alapítvány, Budapest
 
http://www.grandpierre.hu/magusok2.htm