Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gondolatok a szkíta nép-nemzeti szertartásrendről

2009.10.16

 

 

 

 

Rasdi mesél

GONDOLATOK A SZKÍTA NÉP-NEMZETI SZERTARTÁSRENDRŐL

 

Ügyét magyaroknak, magyarok Istene,
Azki Szkíthiából voltál ki vezére:
Szánd meg! légyen elég ennyi büntetése,
Add meg szabadságát, régi segítõje!

(Ismeretlen szerzõ: Papvilág Magyarországon, 1671.)

   

Ki is ez a Rasdi, és mirõl mesél nekünk?

Pontosabb adatokért a XI. század közepéig, az úgynevezett "pogánylázadások" koráig kell visszalapoznunk történelemkönyveinkben. Közvetlen forrásunk ezúttal legyen az 1358-ban írt és festett Képes Krónika. A bennünket most közelebbrõl érdeklõ idõpont 1046. A "velencés" Péter rémuralmának végnapjait éljük.

"Ekkor Magyarország nemesei, látva népük bajait... az egész Magyarország nevében ünnepélyes követséget küldtek Oroszországba Andráshoz és Leventéhez, s azt üzenték nekik, hogy az egész Magyarország hûségesen várja õket, s az ország összessége mint királyi sarjaknak készségesen engedelmeskedik nekik. Csak jöjjenek Magyarországra, és védelmezzék meg õket a németek dühétől... Mikor... Abaújvárhoz értek; amit Aba király alapított, íme, a magyarok egész sokadalma csapatostul tódult hozzájuk és az ördög ösztönzésétõl föltüzelve makacsul azt kérték Andrástól és Leventétõl, engedjék meg, hogy az egész nép a pogány vallás szerint éljen, hogy a püspököket és a papokat megölhessék, az egyházakat szétrombolhassák, a keresztény hitet elvethessék és a bálványokat tisztelhessék. Azok pedig engedték, hogy a "szívük vágyakozása szerint" járjanak és az "õsatyáik tévelygéseiben" elpusztuljanak, másként ugyanis nem voltak hajlandók harcolni Andrásért és Leventéért Péter király ellen.

A magyarok közül elsõként a Szõlõs várából való Vata szentelte magát az ördögnek; pogány szokás szerint leborotválta a fejét, és haját három varkocsba fonva hordta. Ennek János nevû fia azután, jóval késõbb, az apja vallását követve rengeteg varázslót, bûbájost és jövendõmondót gyûjtött maga köré, s ezek ráolvasásai miatt igen kegyelt volt az urak elõtt. Sok boszorkánya közül azután az egyiket, név szerint Rasdit a legkeresztényibb Béla király elfogatta, és addig tartotta börtönbe zárva, míg le nem rágta a saját lábát, és meg nem halt." ( V. Kovács 22I-222. o. - kiemelés tõlünk.)

Egyelõre hagyjuk nyitva azt a kérdést, hogy egy "legkeresztényibbnek" mondott király miként büntethet ilyen embertelen módon egy õsei hitéhez ragaszkodó, egyéb bûnnek viszont híradásunk szerint is híjával lévõ nõszemélyt, inkább figyeljünk fel a kivégzés jellegzetesen képmutató módjára. "Én nem nyúltam hozzád, te magad pusztítottad el magadat, az én kezemhez nem tapad vér!" - hallik át az évszázadokon az ítélethozó mentegetõzése, s a mûvelõdés egyetemes történetébõl máris kezd elõnyomakodni egy nevezetes analóg példa.


De ne vágjunk a dolgok elébe.

Elõször nézzük meg, mit is jelenthetnek az olyan kifejezések a XIV. századi (Anjou-kori) tudós klerikus szóhasználatában, mint "pogány vallás", "pogány szokás", vagy - Vata fia Jánosra vonatkoztatva - "apja vallása", illetve a már krónikásunknál is idézetként szereplõ "õsatyáik tévelygései". Hogy tisztábban lássunk, érdemes visszalapozni a Corpus Jurisban I. Endre királyunknak addig a rendeletéig, amelyben "megparancsolta, hogy minden magyar avagy jövevény Magyarországon, ki a scythiai õsi pogány szokást el nem hagyja, Jézus Krisztus igaz vallására nyomban vissza nem tér és nem hallgat a szent törvényre, melyet a dicsõséges István király adott vala, feje és jószága vesztésével bûnhõdjék." (Magyar Törvénytár: Elsõ Endre parancsolatja vagy rendelései.) Tehát nevet is tudunk adni az "õsatyák tévelygéseinek", s ez így szól: "a szkítiai õsi pogány szokás". A nyereség azonban egyelõre csak látszólagos, valójában inkább a feladat-csomagunk gyarapodott egy újabb tétellel. Most már nem csupán a "pogány" kifejezést kell megmagyaráznunk, hanem azt is, mit jelenthet az adott összefüggésben a "scythiai" jelzõ.

Menjünk hát sorban.

"Egyszer már alaposan meg kellene vizsgálnunk - írja László Gyula egy 1976-ban, az Új Írásban megjelent tanulmányában (Különvélemény õsvallásunkról) -, hogy mit is értünk »pogány« voltunkon? Mit jelent ez a szó? Úgy látom, csak negatívumot, azaz: »nem keresztényt«!... Ebbõl következõleg »pogány« voltunk egyelõre tartalom nélküli álomkép, amelyet mindenki úgy képzel el, ahogy s amilyen párhuzamok alapján jólesik neki." (László 1990. 160-161. o.) Járjunk hát utána alaposabban a kérdésnek: mi mindent is jelenthet az a szó, hogy "pogány"`?

A kifejezés latin eredetijének, a "paganus"-nak az alapszava, a "pagus", Páriz Pápai Ferenc 1782-ben Nagyszebenben kinyomtatott szótára szerint egyetlen jelentésû, ez pedig: "Falu". Az ókori latin nyelv szókincsét egybegyûjtõ újabb kori szakkönyv (Györkösy Alajos, 1984.) kínálata bõségesebb: "1. járás, kerület, vidék; 2. község, falu". Ebbõl fakadóan a "paganus" jelentései ez utóbbi szakmunkában: mint melléknév "1. falusi; 2. pogány"; mint fõnév "falusi ember". Páriz Pápainál: melléknévként "Falusi, Falun-való", fõnévként "Kûl- földi, Paraszt. Item. Pogány, Nem Keresztyén". Ugyanitt további származékszók is találhatók: "paganicus" = "Falúbéli, Kûl- földi", illetve "paganalia" = "Falusi Egyház napok, Ünnepek, Butsú járások".

Elsõ nekifutásra bizony eléggé meglepõ felismerésig juthatunk el. Eszerint a "pogány" megjelölés a falusi, a paraszti) szinonimája a klasszikus szóhasználatban. Ugy is mondhatnánk, némi aktualizálással: egyfajta antik "népies-urbánus" kettõsségben a pogányság a népiességnek feleltethetõ meg. Mindazonáltal egy ilyen feltételezés nem sokat érne, ha nem tudnánk megtámogatni más forrásokból származó érvekkel.

Lássuk, a szó mai, szigorúan vallástörténeti értelmében vett "pogányság" vajon mit jelenthetett eredetileg, azoknak a száján, akik a rá vonatkozó keresztény szóhasználatot kialakították. Forrásunk ezúttal az Újszövetség lesz, annak is az utolsó könyve, az Apokalipszis. Kiemelt példamondatunk a 2. rész 26. versében olvasható, Károli Gáspár modernizált fordításában eképpen: "És a ki gyõz, és a ki mindvégig megõrzi az én cselekedeteimet, annak hatalmat adok a pogányokon..." ! Az eredeti görög szövegben a mi "pogány" szavunknak megfelelõ helyen az "ethnosz" szó áll, ennek a jelentését pedig a Dr. Kiss Jenõ szerkesztette Újszövetségi görög-magyar szótár így adja meg: "nem, nép; tá ethné= a pogányok (pogány keresztények) szemben a zsidókkal..." Az 1875-ben Sárospatakon kiadott Soltész Szinyei-féle ógörög-magyar szótárban a megfelelõ tételnél még ezt találjuk: "sokaság, sereg, csoport, nyáj, falka; nép, néptörzs, nem, nemzet, nemzetség; tá ethné: népek, pogányok"; ugyanitt az "ethnikosz" származékszónál: "népi, népies; külföldi; pogány". (Az Újszövetségbe ez utóbbi választékból már csakis a "pogány, mint nem-zsidó" jelentésárnyalat örökítõdött tovább! - vö.: Dr. Kiss Jenõ, i.h.)

Nyilvánvalóan az "ethnosz" megfelelõjeként ruházódott fel a latin "gens=nemzetség" szó már a maga többes számú alakjában is a "gentes=a pogányok" (Páriz Pápai) jelentéssel, hogy azután származékaiban ilyen jelentésváltozatokat produkáljon: "gentilis=egy nemzetnek túlajdona, pogány" (uo.) ; "gentilis= egy nembõl-valók, egy nemzetûek, pogányok" (uo.); "gentilitas=nemzetség, pogányság" (uo.) .

Újból megtaláltuk tehát az imént rekonstruált "népies urbánus" kettõsség "népi-népies", sõt "nép-nemzeti" elemét is a pogányság ókor óta folyamatosan vezetett káderlapján.

Ha ezek után az újabb kori indoeurópai nyelvekben is utánanézünk címszavunknak, akkor rendre visszacsatolódunk a fenti szinonima-láncolatok egyikéhez vagy másikához. A francia nyelvben például "gentil", mint melléknév, egyszerre jelent "pogányt" és "csinosat, takarost"; fõnévként viszont "nemes embert" ( Újváry Béla, 1903.). Angolul a neki megfelelõ "gentile" szó jelentése viszont a modern zsebszótárban már csupán ennyi: "nem zsidó" ( Országh László , 1977.). Mindkét kifejezés, illetve jelentésük láthatólag az újszövetségi "nemzetek=nem zsidók, nem-zsidókból lett keresztények" stb. formulázásra megy vissza. (Vö.: Pál apostolnak a Rómaiakhoz írott levele, 2:24; 3:29-30.) Õsforrása pedig még ennél is korábbi idõszakban, az Ószövetség szóhasználatában lelhetõ fel. "Az Ótestamentumban a gôjîm gyûjtõfogalma azoknak a népeknek, akik Isten népétõl (héberül ăm) különböznek" (RGG., Heidentum címszó). A pogányság ebben a megközelítésben tehát - az RGG. jó nevû szerzõje, G. G. Diehl szerint - eredetileg a "gój"-ság szinonimája.

A német fejlemény ezzel szemben mintha a latin "pagus"-hoz igazodnék: ugyanaz a "Heide" szó jelenti, hímnemû névelõvel a "pogányt" (fõnévi értelemben), mint nõnemûvel a "pusztaságot" ( Halász Elõd , 1960.).

Az igazi meglepetést mégis az orosz szótár tartogatja számunkra ( Gáldi László , 1974.). A magyar-orosz részben keresgélve a "pogány" szó megfelelõje után, ilyen alakzatra bukkanunk: "jazicseszkij". Ennek az alapszava pedig nem valamiféle "falu, puszta" vagy "nép, nemzetség, paraszt" stb. jelentéssel kínál meg bennünket, hanem azzal, hogy - "nyelv" ("jazik")! Származékai közül érdemes szemügyre venni néhány árulkodó tételt: "jazicsesztvo= pogányság "; "jazicsnyik= pogány (férfi)" - viszont "jazicsnij= nyelv " (például "jazicsnije misci= nyelvizmok"); "jazicsók= nyelvecske... nyelvcsap" stb.

A rejtélyesnek látszó jelenség megfejtéséhez a kulcsot ezúttal is alighanem az ókori görög-latin szóhasználatban kereshetjük. Az "idegen, vidéki, durva, paraszti" jelentés láncolaton át ugyanis nemcsak az "ethnikosz", illetve "gentilis" szavakhoz lehet eljutni, hanem a hasonló értelmû "barbár" - görögül "barbarosz", latinul "barbarus" - szóalakhoz is, és akkor a származékszavak között már a nyelvi sajátosságokra utaló jelentésárnyalatok is felbukkannak. Például: görögül "barbaridzó= barbárként viseli magát... idegen nyelven beszél " (az "idegen nyelv" itt nem-görög nyelvet jelent! - P.G.); "barbariszmosz= idegen nyelven beszélés, hibás beszéd " ( Soltész-Szinyei ); latinul "barbaricus= idegen nyelvû, paraszt, kietlen "; "barbarizo= parasztúl szólok "; "barbarus= szólásban parasztos, nem nyelvünkön szóló " ( Páriz Pápai ).

Ha most már össze akarjuk foglalni a szótárazás során nyert tapasztalatainkat, akkor azt kapjuk, hogy aki pogány, az deficiószerúen a következõ sajátosságokkal rendelkezik: idegen (külföldi), vidéki, falusi, pusztai, népi, paraszt(i), nemes, nemzetes (nemzetséghez, illetve nemzethez tartozó}, csinos (megnyerõ), nem zsidó (gój), illetve nem zsidóból (gójból) lett keresztény, és végül: valamilyen - közelebbrõl meg nem határozott, de nyilvánvalóan fontos - kapcsolatban áll a nyelvvel, "mint olyannal", a szónak tovább nem szûkített, de utalásokból kikövetkeztethetõ értelmében (tudniillik hogy olyan nyelven beszél, amelyik nem az õt "pogánnyá" minõsítõ személy vagy embercsoport saját nyelve). "Nyelvében és a pogány" - mondhatnánk az utolsó tétel parafrázisaként, alig esvén túlzásba, hiszen, mint láttuk, a "pogány" szó egyebek közt "nemzetit, nemzethez tartozót" is jelent, s így a mondat torzulásmentesen fordítható át abba az ismerõsebben csengõbe, hogy "nyelvében él a nemzet".

Mármost akik egy ilyen definíció-sort megalkottak, akikhez képest tehát "idegen", illetve "más beszédû" a pogány, azok értelemszerûen mindezen felsorolt sajátosságoknak híjával kell hogy legyenek, vagy polaritás lehetõségének fennállása esetén az adott sajátosság ellenkezõjével kell hogy rendelkezzenek. Konkrétan: a "pogánnyá" ilyen módon minõsítõ egyén vagy embercsoport - ismét csak definíciószerûen belföldi (egyvalamilyen zárt, azonos érdek által összetartott csoportosulás tagja), városi, népiséggel nem rendelkezõ (esetleg azt elveszített), nemzethez nem tartozó (nemzeti kereteket el nem ismerõ), rút (visszataszító), zsidó (ăm), illetve zsidóból lett keresztény, és végül: az adott érdekközösség nyelvét (kizárólagos érvénnyel) beszélõ. Túlságosan erõsnek tûnnek a meghatározás kontúrjai? Gondoljunk az elõzményekre: következtetéseink "kõkemény", szigorúan adatolt premisszáira! Példázatunk mindenesetre kényszerítõ erõvel hívja elõ a "fõpapoknak és írástudóknak" adott szûkszavú krisztusi választ: "Ti mondjátok" (Lukács evangéliuma 22: 70).

Ha mindezeket figyelembe véve most már visszalapozunk I. Endre királyunk "parancsolatjához", akkor megnyugvással tapasztalhatjuk, hogy a "scythiai õsi pogány szokás" az eredeti szövegben csupa ismerõs formulát tartalmaz. Itt ugyanis szóról szóra ez áll: "scythico, gentili et ethnico ritu". Ezt fordíthatjuk ugyan olyanformán is magyarra, ahogyan a Törvénytár (Corpus Juris Hungarici) tette a maga hivatalos szövegében, de úgy is, hogy "szkíta nemzeti és népi szertartásrend".

Ezek után viszont valóban jó lenne megtudnunk, mit is jelenthet hát - ebben a vonatkozásban, illetve általánosságban - a "szkíta", "szkítiai" jelzõ, s a vele kapcsolatba hozott szertartásrend ("rítus"). Felvilágosításért elõször célszerû lesz a kérdés nemzetközi hírû hazai régész szakértõjéhez, Bakay Kornélhoz fordulnunk, akinek Szkíta sámánok címû tanulmánya idevágólag a következõ sorokat tartalmazza:

"Úgy tudjuk, hogy az eurázsiai nomád népek - így a szkíták, a hunok, az avarok, a magyarok - sámánhitûek voltak...

K. Meuli 1935-ben tüzetesen kielemezte Hérodotosz szkítaföldi leírását, s talált néhány különleges részletet: »a szkíták felállítanak három karót, egymás felé hajlítják õket, majd nemezlapokat erõsítenek rájuk, s amilyen szorosan csak lehet, összekötik õket. Azután izzó köveket dobnak... a karók között álló edénybe. A szkíták... a kendermagvakat az izzított kõre vetik; ezektõl a magvaktól olyan füst és gõz keletkezik, amilyet semmilyen hellén gõzfürdõ nem múlhatna felül. A szkíták nagyon élvezik a gõzfürdõt és sikongva ugrándoznak«... »a szkíták tábortüzet gyújtanak, és körülülvén azt, gyümölcsöket tûzbe dobálnak; a tûzbe dobott és égõ gyümölcs illatát belehelve ugyanúgy megittasulnak, mint a hellének a bortól, mind részegebbek lesznek... végül táncolni és énekelni kezdenek«.

Aligha tévedett a német Meuli - s nyomában többünk - abban, hogy a fenti leírások sámán szertartások emlékei. Mindez hihetõ, logikailag elfogadható. Egyvalami azonban hiányzott az érvek közül, mégpedig a sámánizmusnak valamiféle tárgyi emléke! Nos, én a szkíta csörgõk és csengõk rejtélyét abban véltem meglelni, hogy ezek a tárgyak sámán eszközök voltak. A rúdra erõsített csörgõkkel a narkotikum kiváltotta eufórikus révületet fokozhatták, az õrjöngésig erõsödõ tánc ritmusát szabályozva; míg a szépen szóló csengõk, a dobbal együtt a zenei aláfestést szolgálhatták.

Feltevésemhez erõsítõ alapot szolgáltatott a magyar hitvilág õsi eredetû regös-hagyománya is, hiszen a láncos, csörgõs regös-bot nem egy helyütt máig ismert...

E. V. Perevódcsikova és D. Sz. Rajewski néhány éve megjelent tanulmánya... meggyõzõnek látszó érvek sorozatát vonultatja fel a szkíta sámánizmus megléte mellett, elismerve feltevésem létjogosultságát. Sõt, még tovább is lépnek, mondván, hogy a sámán botja a sámán fája, amelyen a varázsló az égbe jut." ( Bakay 1989. 41-43. o. )

Azt hihetnénk, ezzel már végére is jártunk kérdésünknek, s kimondhatjuk: Rasdi asszony sámánnõ volt, az úgynevezett "pogánylázadások" pedig a szkíta hun-avar-magyar mûvelõdési folyamatosságban töretlenül továbbörökítõdött sámánizmushoz, mint egyfajta "õsvallási gyakorlathoz" kívánták visszavezetni népünket a XI. század közepén. Vannak kutatóink - hogy csak a legnevesebbet idézzem, ilyennek számított a maga idején a nemzetközi sámánkutatás egyik vezetõ szaktekintélye - Diószegi Vilmos -, akik valóban így rekonstruálják a helyzetet. "Mint két egymásba illõ fogaskerék, amelynek nincsenek hiányzó vagy fölösleges fogai, úgy vágnak egybe a pogány magyarság hitvilága és a rokon népek samanizmusa köré fûzõdõ képzetcsoportok" - olvassuk Diószegi A pogány magyarok hitvilága címû, elõször 1967-ben megjelent könyvében ( 135. o.). A kérdés azonban, úgy tûnik, nem ilyen egyszerû, s hogy mennyire és miképpen nem az, arra vonatkozóan hallgassuk meg ismét László Gyula vélekedését.

"Míg a magyar õsvallás kutatói a múlt században még - nagyon helyesen - a Teremtõtõl kezdve fi gyelték a vallásos jelenségeket, a XX. század kutatói »kiszûrték« a kereszténységben meglévõt elképzelt õsvallásunkból, csak azt kutatták, ami rajta kívül rekedt... Róheim Géza már megmaradt a rontás-varázslat körében; a mitikus lényekben és a nagy ünnepekben is csak azt kereste, ami bennük nem keresztény. Mintha eleve feltette volna, hogy régi hitünkben semmi olyan nem lehetett, ami a kereszténységben is megvan. Ha a tételt így sarkítjuk, rögtön kitûnik elfogadhatatlan volta!" ( László , i.m. 159. o.)

Sajnos, e sorok publikálása (1976.) óta a helyzet alig javult valamit. Pedig a pogányság-kereszténység viszony alapjait érintõ megállapításaival László Gyula már ekkor (sõt voltaképpen már fél évtizeddel korábban) kijelölte azt az utat, amelyen a kérdés elfogulatlan búvárlóinak a jövõben érdemes elindulniuk.

"...sorra vettem a magyar nyelv egyházi jellegû szláv jövevényszavait, és kiderült, hogy azok nem annyira a hitre és vallásra, hanem inkább az egyház szervezetére vonatkoznak, és - ami most fontosabb - a magyar nyelv honfoglalás elõtti vallási mûszavaival akár az egész Bibliát le lehetett volna fordítani, annyira sokrétûek a hit képzetkörében (lásd a Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971., .281-294. ) ...Folytassuk a szavak puszta felsorolásával: harang, böjt, bûn, bocsánat, ige, kegyelem, szánni, üdvözül, üdvösség, szerzet, szerzetes, jószág (eredeti jelentése »jóság«, a középkorban »erény«), áldozás, egyház, mennyország stb.stb" (László, i.m. 161. o.) - Hogy itt voltaképpen a "nyelvében él a pogány" tételhez csatolódtunk vissza, azt nem szükséges külön hangsúlyoznunk.

A fentebb idézett Krónika-hely folytatásából azután arról is képet kaphatunk, mennyire fontosnak bizonyult a beszéd -elem a "pogánylázadások" második felvonásának kibontakozásában.

"A legkegyesebb király (I. Béla - P. G. ) kikiáltókat is küldött az egész Magyarországra, hogy minden helységbõl hívjanak meg két ékesszóló öreget a királyi tanácsba. Ennek hallatára nemcsak azok, akiket hívtak, hanem jóformán az összes paraszt és szolga Magyarország köznépének összességével együtt eljött a királyhoz Fehérvárra. A király, valamint a püspökök és a fõurak a mérhetetlen sokaság láttán megrémültek, hogy azok esetleg rájuk törnek. Ezért visszavonultak a városba, s onnan figyelték a tömeget.

A nép pedig vezetõket választott magának, akiknek fából emelvényeket készítettek, hogy az emberek láthassák és hallhassák õket. A vezetõk azután követeket küldtek a királyhoz és a fõurakhoz, mondván: »Hagyd meg nekünk atyáink szokását, hogy pogány módra éljünk...«.

Ezek hallatára a király elkomorodott, és háromnapi fegyverszünetet kért, hogy elgondolkodhassék a dolgon. Közben a nép vezérei a magas emelvényre telepedve ocsmány rigmusokat kiabáltak a hit ellen, mire az egész nép nagy lelkesen így helyeselt nekik: »Úgy legyen! Úgy legyen!«

A harmadik napon azután, amikor a választ várták, a király parancsára fegyveres katonák rontottak rájuk; sokat lemészároltak közülük, vezetõiket a magasból lehajítva összetörték, a többieket pedig megkötözve kemény ütlegekkel megkorbácsolták, de még így is: öldökléssel, megkötözéssel és megkorbácsolással is épp hogy csak le tudták törni a katonák a lázadásukat." ( V. Kovács, 235 236. o. - kiemelés tõlünk.)

Nos, akár a nyelv ("ékesszóló öregek"), akár a szertartásrend formai jellemzõi (emelvény!), akár Rasdi asszony kivégzésmódja (börtönbe zárás, éhhalálra ítéltetés) irányából közelítünk a felidézett jelenetsorhoz, mindegyik út ugyanahhoz a megoldáshoz vezet el bennünket; s itt ráadásul fedésbe hozható egymással a "pogány", illetve a "szkítiai" jelzõ széles körû jelentéshozadéka is, valamint az a sommás megállapítás (László Gyula), hogy a nyugati - "Szent István-i" - térítést megelõzõ magyar szókinccsel "akár az egész Bibliát is le lehetett volna fordítani". Olyan vallásalakulatról pontosabban fogalmazva: eszmerendszerrõl és vele szorosan összefüggõ szertartásrendrõl - beszélünk, amelyre vonatkozóan a legtöbb érdemleges híradást a "manicheizmus" címszava alatt találjuk meg a vallástörténeti profilú szakmunkákban. Itt kap különös jelentõséget a rítusban, s éppen a fõ ünnepeken, a "béma", vagyis a szertartások fõ kellékéül szolgáló emelvény (külön liturgikai mûfajágazatot képeznek az úgynevezett "béma-himnuszok"!); ennek az "eretnekség"-vonulatnak az elindítója és egyben névadója, Mani végzi földi pályafutását - legalábbis a róla szóló megemlékezések leghitelesebbnek látszó válfajában - Rasdihoz hasonlóan, börtönben, éhhalálra kárhoztatva. (Nota bene: õ nem várta be a megalázó végkifejletet, hanem miután rendre meghagyta tanítványainak, hogyan foganatosítsák a szellemi végrendeletét, csendesen elszenderült.) És ugyanitt, a vallásalapító egyenes utasítására válik térítési alapszabállyá, hogy kinek-kinek a maga nyelvén kell hirdetni az örömüzenetet. Más szóval: a nyelvi kérdés valóban központi kérdése a manicheista igehirdetési gyakorlatnak. De hitelt érdemlõ dokumentumaink vannak arra vonatkozóan is, hogy Mani önmagát "Jézus apostolának" hirdette, s írásban kifejtett üdvtörténeti rendszere, beleértve annak legfontosabb szereplõit, illetve cselekménymozzanatait, igen messzemenõen egybevág az úgynevezett "nagyegyházi" keresztény tanításokkal. Olyannyira, hogy egy-egy frissen felbukkanó írás- vagy képtöredék esetében olykor a lehetetlenséggel határos annak a megállapítása, vajon a "megbízható", vagy inkább az "eretnek" vonulatból származónak minõsíttessék-e. Példaként hadd idézzünk egy rövid részletet Herakleidész kopt nyelvû zsoltáraiból ( Böhlig 1980., 250-251. o. ).

" .. Az Isten emberré lett, bejárta mind e Földet.
Emberi formát öltött, szolgakülsõt.
Elhívá tanítványait, nyájának elseit.
Végigvándorolt Júdeán, (ék)kövek után kutatva.
A tengerpartra ment le, gyöngyöket keresett.
Elõször Pétert lelte, egyházának alapját.
Meglelte Andrást is, elsõ szent oszlopot.
Meglelte Jánost is, szüzességnek virágát.
Rálelt Jakabra, új bölcsesség kútfejére.
Rálelt Fülöpre is, ki nagy a türelemben.
Meglelte Bertalant, a szeretet rózsáját.
Tamásra is rálelt, jóillatúra, õrá, ki Indiába ment el.
A másik Jakabot is megtalálta, az Úr igaz testvérét.
Simont, a Kánaánit is, élet után igyekvõt.
Rátalált Lévire, a hitnek trónusára.
Adá Júdásnak a, falást, s elvette tõle amije volt, kevéske fényét... "

Ha viszont mindez így igaz, akkor miért nevezik az ilyen tanrendszert "pogánynak", és vajon mi köze lehet Szkítiához?

Az elsõ kérdésre könnyebb válaszolni, hiszen láttuk már, miféle logika szerint minõsül pogánynak az ember fia. Ha tovább akarjuk pontosítani a képet, esetünkben külön súllyal esik a latba az a vádpont, amelyet most két, egymáshoz képest több mint fél évezredes korkülönbséget mutató forrásból fogunk idézni. Az elsõ a híres-hírhedt eretnek-ostorozó salamisi Epiphanius 375 körül kelt munkája ( Adam , 1969., 61. o. - A görög nyelvû szövegeket itt és alább Nagy Gábor fordította.).

"Akkor megint azt mondja Mánész: nem lehetséges, hogy egy tanítónak egyszerre legyen egy régi és egy új végrendelete, mert amaz egyik napról a másikra elévül, míg emez napról napra megújul; ugyanis a régtõl való és elöregedett dolog közel kerül a pusztuláshoz, ám míg ez az egyik istené és egyik tanítóé, addig az egy másik Istené és másik tanítóé."

Következõ kútfõnk az egyéb vonatkozásban is fontos híranyagokkal szolgáló Suidas-Lexikon ( 1000 körül Adam , i.m., 79.0.).

"Tehát Mánész elutasítja az Ószövetséget és az egész teremtéstörténetet, az ember megalkotását, rágalmazva, hogy az nem a Jóistené, mivel pusztulás és változás alá van vetve, az Újszövetséget viszont, vagyis a Jóság Istenét, elfogadja..."

Nos, a teljes igazság az, hogy Mani - eltérõen némely elõdjétõl (például Markiontól ), illetve az úgynevezett újmanicheista eretnekmozgalmak egyik-másik (leginkább a bogumilizmusra jellemzõ) radikális megnyilatkozásától - nem vetette el kategorikusan az Ószövetséget, mint üdvtörténeti szempontból elsõrendûen fontos kinyilatkoztatási formát. Csupán nem biztosított a részére kizárólagos érvényt, hanem mint vele lényegileg egyenértékût, mert végsõ soron vele egy irányba mutató és mozgósító tényezõt értékélte a mindenkori megtérítendõ emberközösség saját, helyi hagyományanyagát. Ezzel a gesztusával viszont emlékezzünk csak a fentebb megtanultakra! - maga állította ki magáról a "pogányság" bizonyítványát.

Hogy tisztábban lássunk ebben a kényes kérdésben, érdemes kissé sarkítva újraformuláznunk az üdvösségre vezérlés kétféle - a "nagyegyházi", illetve a "manicheista pogányság" által javasolt - útvonaltervét. Eszerint az elõbbire a "biztonságos", az utóbbira a "toleráns", azaz "engedékeny" jelzõ fog a legtalálóbbnak mutatkozni. Távolinak látszó, ezért elõítélet-ballasztoktól mentes analógia segíthet jobban megvilágítanunk a helyzetet.

"...igen sokszor nem vág neki egyenesen a matematikus az adott feladatnak, hanem addig formálja, gyúrja, míg át nem alakul olyan feladattá, amit már régebben megoldott... Ezt gúnyolja ki a matematikus körökben ismert találós kérdés: »Elõtted van egy gáztûzhely, egy vízvezeték, egy doboz gyufa és egy fazék. Vizet akarsz forralni. Mit csinálsz?«...»Meggyújtom a gázt, megtöltöm vízzel a fazekat és a gázlángra helyezem.« »Eddig helyes. De most módosítom a feladatot: minden úgy van, mint az imént, csak az a különbség, hogy már van elegendõ víz a fazékban. Most mit csinálsz?« »Meggyújtom a gázlángot és ráhelyezem a fazekat.« Ekkor kell fölényesen lecsapni rá: »Így a fizikus jár el! A matematikus kiönti a fazekat és ezt mondja: ezzel visszavezettem az elõbbi feladatra. « " ( Péter Rózsa , 1978. 74. o. - kiemelések tõlünk).

A helyettesítéseket nem nehéz elvégeznünk. A "feladat, amelyet már régebben megoldott" a térítõ egyén vagy intézmény: az Ószövetség sajátos történeti etnikai feltételrendszerre íródott és ahhoz hézagmentesen illeszkedõ üdvtörténeti programja. A "feladatmódosítás" ebben a vonatkozásban így konkretizálódik: "Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást." ( János evangéliuma 13:34.) A "nagyegyház" megoldási javaslata: "kiönteni a fazekat", azaz radikálisan számításon kívül hagyni a mindenkori helyi feltételrendszer újszerûségét, az elõzõtõl elütõ jellegét, s ezt mindenestõl törölve ("fölényesen lecsapva" a megtérítendõre), "visszavezetni" a kérdést az elõbbi egyszer már sikeresen megoldott - feladatra. Egészen konkrétan: elõbb minden üdvösségre vágyót zsidóvá teszünk, hogy azután zsidóból - a már ismert és biztonságosnak látszó úton - kereszténnyé tehessünk. Minden egyéb útvonal bizonytalan, tehát gyanús, tehát tilalmazott. A receptúra félelmetesen bevált: ezt alkalmazta a "nagyegyház" nyugati hadoszlopa a "két Indiák", a keleti, ortodox szárny pedig Szibéria térítésekor, olyan átütõ sikerrel, hogy itt is, ott is mintegy fél kontinensnyi népesség lett az effektív áldozata. Az ilyenfajta "üdvösség-szolgáltatásban" részesültek következõ generációinak azután a saját múltjukkal ("õsatyáik tévelygéseivel") szembeni állásfoglalás tekintetében az adomabeli Madárfejû Jancsika szolgál útmutatóul, aki "megölte apját-anyját, hogy részt vehessen az árvák szeretetlakomáján"...

A másik útvonalterv, a manicheusoké, arra a felismerésre alapozza a stratégiáját, hogy mindenkinek akár egyénrõl, akár néprõl essék szó - a maga útját kell megtalálnia a ,,Fényhon" felé, s egyik út nem helyettesíthetõ a másikkal, éppen ezért egyik a másikra semmilyen ürüggyel sem "vezethetõ vissza". Ha valaki történetesen zsidónak született, az magától értetõdõ módon a zsidó hagyományon (az Ószövetség tanításrendszerén) át jut el a tökéletesség magasabb fokára, ha viszont nem zsidó, akkor ugyanilyen magától értetõdõ biztonsággal használhatja útravalónak a saját szakrális örökségét. A kétféle elképzelés, mint látható, csakis a "túloldalról", a "nagyegyház" szemszögébõl nézve tûnik összebékíthetetlennek.

A jelentéktelenebb részletkérdésektõl eltekintve, mindenesetre legalább még egy olyan jellegzetességére fel kell figyelnünk a manicheista tanrendszernek, amely alapot szolgáltathatott a másik fél elítélõ - konkrétan: "pogánnyá" minõsítõ - megnyilatkozásainak. A keresztelés problematikájáról van szó. "Úgy tartják - írja az egyik, ellenük fogalmazott, görög nyelvû vitairat -, hogy a vízkeresztség senkinek sem hoz üdvösséget; és azt gondolják, akit õk félrevezettek, annak nem kell megkeresztelkedni." Jóllehet egyéb forrásokból pontosan tudjuk, hogy itt nem a keresztség szentségének teljes és merev elvetése forog fenn, hanem csupán a szó hétköznapi értelmében vett víz- (azaz H2O-) használat szükségessége kérdõjelezõdik meg, s ez is kifejezetten a mindenütt jelen lévõ "Jesus patibilis", a "természetben szenvedõ" jézusi tulajdonságkör, létezésmód kímélése érdekében, a tény mégiscsak tény marad: a manicheisták nem keresztelnek (abban a formában, ahogy azt a "nagyegyház" teszi). "Akkor hát - hangzik a verdikt nem is keresztények!" Hanem'? "Mi mások lehetnének, mint pogányok?"

Amikor tehát a mi Szent Istvánunkról azt olvassuk hangsúlyos fogalmazásban -, hogy "keresztvíz alá terelte" (hajtotta, kényszerítette - a választék bõvíthetõ) a magyarságot, akkor vegyük figyelembe a "kereszteletlen", "meg nem keresztelt" minõsítésnek azt az értelmezési lehetõségét is, amellyel most megismerkedtünk. Ha arról olvasunk, hogy valamely nyakas magyar nem volt hajlandó "keresztvíz alá hajtani a fejét", akkor ez a makacsság nem kizárólag azzal magyarázható, hogy gyûlölte, utálta vagy megvetette a Krisztusban hívõket, hanem esetleg azzal is, hogy a maga módján tisztelte, s tovább is így kívánta tisztelni a mindenütt és mindenkor jelen lévõ, nem csupán egyszeri történeti jelenségként tudomásul vett Jézust. És éppen ennek a Jézus(ság)-nak a megsértését nehezményezte a keresztelés "nagyegyházi" aktusában.

Ezzel már egészen közel jutottunk Rasdi asszony "esetéhez", még mindig rejtély azonban, hogyan függ össze mindez - konkrétan a manicheista színezetû pogányság - a "szkítiai" eredettel. Nos, bármilyen furcsán hangozzék is, a manicheizmus forrásvidékétõl egyenes út vezet a "szkíta nemzeti-népi szertartásrendhez". Ez az út pedig egészen tisztán, félreérthetetlenül kirajzolódik a vallásalapító Manira (görögösen Mánészra) közvetlenül vonatkozó, az õ, illetve tanai származását taglaló hagyományból. Forrásaink - a már említett Suidas Lexikon mellett a vele nagyjából egykorú Photiosz, konstantinápolyi pátriárka, a korábbi Theodor bar Konai (790 körül) és a késõbbi Sziriai Mihály ( 1195) - jóval elõbb élt szerzõk beszámolóira támaszkodva, lényegében véve egybehangzóan ismertetik ezt a leszármazási vonalat. Eszerint Mani (eredeti nevén Kurbikosz, illetve ennek valamely hangalaki változata) egy özvegyasszony könyvtárát örökölte, s abban készen találta mindazokat a könyveket, amelyeket késõbb a saját neve alatt tett közzé. Az özvegyasszony néhai férje (élettársa, sorstársa - a változatok itt is eltérõek) egy bizonyos Buddasz (változatokban Budasz, Budész stb.) nevû "tudományos" férfiú, aki viszont korábban közvetlen tanítványa volt a manicheista bölcsességek õsforrásaként tisztelt Alexandriában élõ és munkálkodó - Scythianusnak (!), az említett könyvek valódi szerzõjének. Aki kicsit is járatos a mitikus néptörténet szövevényes, ám nem logikátlan szabályrendszerében, az nyomban ráeszmél, hogy mindkét "szellemi elõd" esetében beszélõ névvel állunk szemben. És itt nyugodtan átadhatjuk a szót századunk egyik kiváló mûvelõdéstörténészének, az antropozófus iskola nagy hatású képviselõjének, Albert Steffennek , aki Mani címû, 1930-ban megjelent könyvében idevágólag a következõket írta (11. o.):

"Ki volt az a Skythianus? Egy szkíta, aki népe nevét mint sajátját viselheti, mert annak egész bölcsességét magában egyesíti." - Ehhez nem kell kommentár, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy maga a manicheus hagyomány jelöli meg a saját tudománya õsforrásának a "szkíta bölcsességet". Ennek - Scythianusnak - pedig már nincs földi tanítómestere, mert nincs is rá szüksége. Az õ bölcsessége "nem e világhól való".

Ez az "õstudás" - amint arra Steffen is rámutat közvetlen átadással kerül tovább a "buddaszi" (értsd: buddhai, buddhista) tanrendszerbe, s onnan, most már csupán áttételesen, könyvek közvetítésével, jut tovább Manihoz. Amit tehát a manicheista hagyomány közvetít felénk, az másodlagos , mellékúton érkezõ tudás. A szkíta õsbölcsességnek azonban van egy közvetlen, egyenes ági örökösödési vonala is, s ez Atilla népén át vezet a magyarsághoz. "A hun-magyar azonosítás általános elterjedtsége ellen szól az a körülmény is, hogy e nézettel egy idõben élt az avar-magyar és a szkíta-magyar azonosság gondolata is" - írja az egyébként e tekintetben szélsõségesen szkeptikus Györffy György Krónikáink és a magyar õstörténet címû tanulmányában ( 131. o. kiemelés tõlünk).

Ami mindebbõl bennünket most közvetlenül érdekel: a szkíta-magyar kontinuitás ( mondai, azaz újjászületések sorozatában megvalósuló létfolytonosság) tudatos vállalása, meg-megújuló hullámokban ugyan, de az elmúlt évezredben mindvégig érezteti jelenlétét a nemzet gerincét képezõ magyar nemesség dokumentált eszmevilágában. Ha a "szkíta nemzeti-népi szertartásrend" mélyebb értelmét, s vele Rasdi asszony és sorstársai végzetterhes helyzetét - féI évszázaddal a "keresztvíz alá hajtás" után - tisztán akarjuk látni, akkor a mondottakat mindenesetre nem árt alaposan fontolóra venni.

Továbbmenve: azt is érdemes kihüvelyeznünk a ránk maradt - bizony, hellyel-közzel igencsak hézagos dokumentumanyagból, mi az, ami közösnek tekinthetõ ama bizonyos "szkíta bölcsesség" sámáni, illetve manicheista leszármazás-vonalában.

Haladjunk ezúttal is sorjában.

Elsõ tételünk a világos és sötét erõk küzdelme, az elõbbinek önkéntes áldozatok sorozatában megvalósuló végleges gõzelmével. A hazai táltos-hiedelemkörbõl a fehér és a fekete táltos szerepének definíciószerû elkülönültsége, a kétféle minõség állatalakban történõ, szakadatlanul meg-megújuló küzdelme idézhetõ ide, egyfajta "fû alatti" továbbélés tanúbizonyságaként. A manicheista vonulat viszont nyíltan, írásban is nyilatkozik errõl a kettõsségrõl. Evodiusnál (429 elõtt) például ezt olvashatjuk: "Mánész tehát azt mondja, hogy két természet van: az egyik jó, a másik rossz. A jó csinálta a világot, a rossz miatt vált olyanná, amilyen." ( Adam 1969., 71. o.) Thmuiszi Szerapion (350 körül) szerint pedig "...azt mondják a manicheusok: a Sátán testét viseljük, de a lélek Istené. A test így rossz, a rosszból jött elõ, a lélek pedig jó, a jóból veszi kezdetét; tehát kettõ az õselv és kettõ a lényeg; és a két õselv lett az okozó, az egyik a rossz testé, a másik a jó léleké." ( Adam 1969., 59. o.)

Második tételünk így szól: a "szkíta õsbölcsesség" három rétegû (emberszabású) világképében a felsõ világ a szellemiségnek, a középsõ a lelkiségnek, az alsó a testiségnek felel meg. A sámánutazások három világrétegérõl van itt szó, amelyek a révülés során más más úton-módon közelíthetõk meg. A manicheista hagyomány egy kései hajtása, egy bogumil imádság viszont a test-lélek-szellem hármasság meghatározó szerepét emeli ki ebbõl a jellegzetes kozmikus üdvtörténeti összefüggésrendbõl.

" Tisztíts meg engem, Istenem!
Tisztíts meg engem, bensõmet-külsõmet.
Tisztítsd meg testem, lelkem, szellemem,
növekedjenek bennem fénymagok,
hogy fáklyává lehessek.
Hadd legyek láng,
hogy mindent enmagamban
s magam körül is mindent
fénnyé válthassak át. "
                    (Siegert 1985., 61. o.)

Harmadik tételünk: a két õselv konfliktusos kapcsolatából a test-lélek-szellem hármasságon át fokról fokra kibontakozó világ a maga legáltalánosabb érvényûnek, egyszersmind legállandóbbnak mutatkozó kereteit a tizenkét elemû Állatövben (Zodiákus, Napút) találja meg. A sámánszertartások - például az obi-ugorok nevezetes medvetora - során eljárt táncok jellegzetes kéz-, láb-, illetve törzs-mozdulásai rendre ezeknek az évköri egységeknek a jelekké érett folyamatábráit idézik elénk, félreérthetetlenné téve, hogy a szétszórtság hétköznapi állapotából ilyenfajta kereten át, mintegy ennek a sajátos ritmusrendszerére áthangolódva vezet az út a magasabb, illetve mélyebb (teremtés-közelibb) régiók felé. A manicheizmus idevonatkozólag is írásos tájékoztatással szolgál. A ránk maradt szövegekben többször is szerepel, a legkülönfélébb összefüggésekben, az Állatöv, mint az anyagba alámerült fény sajátos szervezõdésû mûködési terepe. Theodor bar Konai (790. körül) ezzel összefüggésben magának a vallásalapító Maninak a nevét is megemlíti, mint aki közelebbi kapcsolatba került a csillagjóslás tudományával, s rajta keresztül az égitestekkel, valamint azok mozgási övezetével, a Zodiákussal. "És a szellemek, valamint a Nap, a Hold és a csillagok imádását is tanította. Sõt a sorsmeghatározás és a horoszkóp dolgában is ügyesnek bizonyult." ( Adam 1969., 77. o.) A Napúttal kapcsolatos tudás fokozatos hanyatlását - al-Biruni 1030. körül írott monumentális India-könyvének egyik utalása szerint - ugyancsak maga Mani panaszolja fel, ekképpen: "Tudjátok meg, hogy a világhelyzet megváltozott és átalakult, és ennek megfelelõen átalakult a papság is. Igen, megváltoztak az égi szférák. A papok pedig a csillagképekre vonatkozó tudás területén, ezek körpályáját illetõen, nem rendelkeznek már olyan mértékû gyakorlattal, mint amilyenre atyáik még képesek voltak, ehelyett csalással tévedésbe visznek. Csak véletlenül következik be, amit mondanak: gyakran azonban nem történik meg ez." ( Adam 1969., 26. o.)

Negyedik tételünk a reinkarnáció tanára vonatkozik. Bármily meglepõen hangozzék is, ez a tanrendszer a samanizmusnak - legalábbis az obi-ugorok körében máig eleven - gyakorlatában a maga teljes kifejlettségében dokumentálható. (Vö.: Schmidt Éva 1993/1-2.) Ami a manicheizmus idevágó elképzeléseit illeti, erre vonatkozólag most elégedjünk meg két rövid idézettel. Az elsõ a nevezetes Acta Archelai -ból való, s így szól: "Ha valaki megöl majd egy kismadarat, kismadár lesz, ha valaki megöl majd egy egeret, õ is egér lesz." ( Adam 1969., 57. o.) A második a Suidas-Lexikon Mánész szócikkében található: "És valamiféle átkos lemerüléseket és éjszakai, törvényellenes együtt hálásokat... végeztetett, egyik testbõl a másikba való átköltözést és más görög dolgokat tanítván." ( Adam 1969., 78. o.)

Ötödször és végezetül: mindkét vonalon, a samanizmusén és a manicheizmusén egyaránt, ha nem is azonos egyértelmûséggel, az egyetlen, igaz Isten (s a vele súlyra-rangra össze nem vethetõ, hangsúlyozottan nem isteni természetû Anyag) fogalmához, illetve tiszteletéhez jutunk el. A samanizmusra vonatkozó adatokat már 1940-ben közzétette, korrekt forrásadatolással, Kallós Zsigmond, Regösdalaink rejtélye címû tanulmánysorozatának V. kötetében. Eszerint a szibériai és Volga-vidéki térítések során a sámánok így vágtak vissza az õket többistenhitûséggel vádoló ortodox papoknak: "Mi is csak egy Istent imádunk, aki a mindenséget létrehívta; a szellemek, akiket tisztelünk és akiknek áldozatokat mutatunk be, a ti szentjeiteknek felelnek meg, azokat pedig ti is áldozatokkal tisztelitek meg. Miért kárhoztattok hát bennünket?" (A pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk: itt nem egyenes idézettel, hanem értelemszerû szövegtömörítéssel állunk szemben!)

Ez a vallomás kísértetiesen emlékeztet kiváló múlt századi történészünk, Szabó Károly, 1878-ban megfogalmazott, a honfoglalás és a Szent István-i térítés közötti idõszak magyar vallási helyzetét jellemzõ mondatára: "...õseink vallása az Egyisten imádásán alapult, kit az általa alkotott természet elemeiben, a tûzben, vízben, levegõben és földben tiszteltek..." ( Szabó 1878., 431-432. o.) Már Szabó Károly is, s az õ nyomán késõbb Badiny Jós Ferenc, mint eme hitbéli sajátosságok elõzményére, hivatkozik arra, amit Theophylactus Simocatta , VII. századi bizánci író fogalmazott meg a turkokról: "A turkok tisztelik a tüzet, a levegõt és vizet, a földnek énekeket zengenek; de csak azt imádják és tartják Istennek, aki az eget és a földet teremtette." ( Szabó 1878., i.h.: Badiny Jós 1986., 19., 21. o., 15. jegyzet.)
Ha viszont a turkoknak (fordításban olykor "törökök" formában) nevezett nép késõbbi, IX. századi történetére vonatkozó adatokat is figyelembe vesszük - ez idõ tájt, mint ismeretes, ez az elnevezés már elsõsorban a honfoglalásra készülõ, illetve azt végrehajtó, annak gyümölcseit élvezõ magyarság megjelölésére szolgál a bizánci szóhasználatban! -, akkor ismét kerekre zárul a sámánizmus, illetve a manicheizmus dokumentációjából kirajzolódó kép. A szót most Fehér Mátyás Jenõ , a középkori magyarországi inkvizíció történetének kutatója veszi át. " A kievi várban már manicheusoknak nevezi a magyar vezetõ réteget, tehát Álmos családját, Photius bizánci pátriárka. Eretnekséggel foglalkozó »apologetikus« iratában seregszemlét tartva a bizánciakkal kapcsolatos népek fölött, 895-ben írja, hogy a »kievi törökök manicheista eretnekség hívei«." ( Fehér 1968., 138. o. - kiemelések a szerzõtõl.)

Rasdi asszony "szkíta nemzeti-népi rítus"-hoz igazodó hitvilága ily módon fokról fokra kezd megvilágosodni elõttünk, s vele annak az engesztelhetetlen gyûlöletnek a mélyebb oka is, amellyel a mindig, mindenütt kizárólagosságra törekvõ judeokrisztianizmus fanatikus hívei, megingott hatalmukat csalárd módon visszaszerezvén (a fehérvári "béma-ünnepség" brutális szétverésére gondoljunk most!), ellene fordultak. Ez a mint láttuk, kifejezetten hazai gyökerekbõl táplálkozó hitvilág ugyanis jellegzetesen másként ítélte meg a kereszténység központi tételeit, illetve alakjait, mint a maguk hagyományaira építõ zsidó-keresztények. Hogy ez az eltérés például Jézusra vonatkozóan milyen mértékû lehetett, azt éppen a zsidó (a keresztény hittel nem "fertõzött", ortodox zsidó ) hagyományból tudhatjuk meg. Ezúttal ismét Badiny Jós Ferencet kell idéznünk, aki az általa és munkatársai által életre támasztott "Magyar Hit" alapvetõ tételeit taglalva, a következõ, figyelemre méltó megállapítást teszi: "A Magyar Hit tehát elfogadja a talmudi álláspontot, mely szerint Mária - azaz a Talmudban "Mirjam, a hajfonó" - fiát, a mi Urunk Jézust - Nimrud fiának nevezik... (Talmud, Pesachim 94. a. lap. Rasi.) Így a Talmud állítása teljesen megegyezik a Mah-Gar nép hagyományaival, mert az Úr Jézust mi is Nimrud nemzetségbelinek hisszük és valljuk." ( Magyar Hit 1974., 6. o., kiemelések a szerzõtõl. - Megjegyzendõ: a könyvecske névtelenségbe burkolózó szerzõje, Badiny Jós Ferenc, a Mah-Gar nép-nevet a "sumer" helyett, mint annak eredeti névváltozatát használja, s a magyarságot egyenes ágon ebbõl a népbõl vezeti le.)

Ha figyelembe vesszük, hogy ezen a leszármazási vonalon a magyar hagyomány Atillát , s az õ közvetlen utódaiként tisztelt Árpád-házi királyokat (köztük a "szkíta vallást" tiltó I. Endrét és a Rasdi-ölõ I. Bélát!) is számon tartja, akkor megérthetjük, miként örökítõdhetett ez az "apokrif" Jézus-tisztelet a hun-avar-magyar (turk) etnokulturális folyamatosság útján egyenes vonalon a szkíta õsforrástól a "pogánylázadásokig" s tovább, jószerével napjainkig. De azt is megérthetjük, hogy a judeokrisztianizmus egy ilyen Jézus-családfát soha, semmilyen körülmények között sem fogadhatott el, s ezt a merev elutasítást a maga (ószövetségi eredetû) törvényeire hivatkozva abszolút jogosnak is hirdethette - végeredményben ugyancsak a mai napig. És végsõ soron ennek az egyoldalú döntésnek lett az áldozata sok-sok szerencsétlen sorstársát megelõzve - Rasdi, a "varázslónõ".

Budapest, 1993. november 14.

 

FELHASZNÁLT IRODALOM

 

Adam, Alfred (szerk.): Texte zum Manichäismus (Szövegválogatás a manicheizmus tanulmányozásához). 2. kiadás. Verlag Walter de Gruyter et Co. Berlin, 1969.

Aland, Kurt et al. (szerk.): The Greek Testament (A görög nyelvû Új Testamentum). United Bible Societies, h.n. (Ny-Németország), 1975.

Artamonow, Michail - Forman, Werner: Goldschatz der Skythen in der Eremitage (Szkíta aranykincsek az Ermitázsban). Artia, Prága-Szovjetszkij Hudozsnyik, Leningrád, 1970.

Badiny Jós Ferenc (szerk.): Kaldeusok írása szerinti Magyar Biblia, mely a magyaroknak a Könyvek Könyve és az Énekek Éneke. Magyar Biblia Munkaközösség kiadása, Buenos Aires, 1985.

Badiny Jós Ferenc: Az istenes honfoglalók. Õsi Gyökér, Buenos Aires, 1986.

Badiny Jós Ferenc: Alapelvek a magyar õstörténet kutatásában. Õsi Gyökér. Magyar Kulturális Szemle XVII. évf. 5. sz. 1989. szeptember-október.

Badiny Jós Ferenc: Betlehemi Herceg. A pártus Jézus. Buenos Aires - Danbury, CT. USA., 1996.

Bakay Kornél: Feltárul a múlt? A múlt jövõje. Múzsák, Bp. 1989. (12-43. o.: Szkíta sámánok)

Bakay Kornél: Hogyan lettünk finnugorok? I-II. Hunnia 44., 45. sz. 1993.

Bakay Kornél: Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Tradorg-E & Tikett kiadás, Szombathely, 1994.

Baráth Tibor, Dr.: Tájékoztató az újabb magyar õstörténeti kutatásokról. Turul, Veszprém, 1989.

Barna Gábor: Néphit és népszokások a Hortobágy vidékén. Bp., 1979.

Bán Aladár: A samanizmus fogalma és jelenségei. Ethnographia XIX. (1908.)

Bendefy László: A magyarság és Középkelet. Aquincum, Bp., 1945.

Biblia, Szent - azaz: Istennek Ó és Új Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás. Magyar nyelvre fordította Károli Gáspár: Az eredeti szöveggel egybevetett és átdolgozott kiadás, Bibliatársulat, Bp., é.n.

Bíró Lajos: Magyar õstörténet és mitológia. Kézirat, Debrecen. é.n. ( 1992. elõtt)

Bosnyák Sándor (gyûjt., szerk.): A csángó magyarok apokrif bibliája. Mozgó Világ 1984./1-2. sz.

Bóna István: Attila - valóság és mitikus torzkép. Rubicon, 1993./6. sz.

Böhlig, Alexander (szerk.): Der Manichäismus (A manicheizmus). Artemis Verlag. Zürich-München, 1980.

Brasinszkij, I. B.: Szkíta kincsek nyomában. Bp., 1985.

Brentjes, B.-Vasilevsky, R.S.: Schamanenkrone und Weltenbaum (Sámánkorona és világfa).VEB E. A. Seeman Verlag, Leipzig, 1980.

Cornides Dániel: Commentatio de religione veterum Hungarorum (Értekezés a régi magyarok vallásáról). Bécs., 1791.

Csengery Antal: Tanulmányok a magyar õsvallásról. Történeti tanulmányok (Összegyûjtött munkái I.) Bp., 1884.

Debreceni Ember Pál - Kecskeméti Selymes Péter: A Magyarok lelki állapattya a Szent Apostolok idejétõl fogva a' reformatio elõtt. A kecskeméti ref. egyház 1. sz. anyakönyvébõl. Mûvészet 1975./6. sz.

Decret, Francois: Mani et la tradition manichéenne (Mani és a manicheista hagyomány). Bourges, 1974.

Deér József: Pogány magyarság, keresztény magyarság. Bp., 1938.

Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi mûveltségben. Bp., 1958.

Diószegi Vilmos: Samanizmus. Gondolat, Bp., 1962.

Diószegi Vilmos (szerk.): Glaubenswelt und Folklore der sibirischen Völker (A szibériai népek hitvilága és szellemi néprajza). Ethnographisches Museum - Akadémia Kiadó, Bp., 1963.

Diószegi Vilmos (szerk.): Az õsi magyar hitvilág. Válogatás a magyar mitológiával foglalkozó XVIII-XIX. századi mûvekbõl. Gondolat, Bp., 1971.

Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága. 4. kiadás. Akadémiai Kiadó, Bp., 1983.

Dufourcq, Albert: Étude sur les Gesta Martyrum Romains. Tom. 4. Le Néo-Manichéisme et la légende chrétienne (Tanulmány a római Gesta Martyrum-ról. 4. kötet. Az új-manicheizmus és a keresztény legendairodalom). Párizs, 1910.

Dümmerth Dezsõ: Álmos, az áldozat. Panoráma, Bp., 1986.

Dümmerth Dezsõ: A titokzatos jelbeszéd. A magyar szent királyok nemzetsége. Panoráma, Bp., 1989.

Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lõtõt lépék. Archaikus népi imádságok. Magvetõ, Bp., 1976.

Fehér Mátyás Jenõ: Középkori magyar inkvizíció. Transsylvania Könykiadó Vállalat, Buenos Aires, 1968.

Földes Péter: Ha az õsi krónikák igazat mondanak. A honfoglaló vezérek nyomában. Móra, Bp., 1982.

Földes Péter: Vallanak az õsi krónikák. A 900 éves õsforrások. Kozmosz Könyvek, Bp., 1986.

Gáldi László: Orosz-magyar kéziszótár. 8. kiadás. Akadémiai Kiadó, Bp., 1989.

Golowin, Sergius: Das Reich des Schamanen (A sámán birodalma). Goldmann Verlag, München, 1989.

Grakow, B.N.: Die Skythen (A szkíták), VEB Deutcher Verlag der Wissenschaften, Berlin, 1980.

Györffy György: Krónikáink és a magyar õstörténet. Bp., 1948. (1949.)

Györkösy Alajos: Latin-magyar szótár. 8. kiadás. Akadémiai Kiadó, Bp., 1984.

Halász Elõd: Német-magyar szótár. 6. kiadás. Akadémiai Kiadó, Bp., 1960.

Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Európa, Bp.,1989.

Horváth János: A régi magyaroknak vallásbéli 's erkölcsi állapottyokról. Tudományos Gyûjtemény,1817. II. kötet.

Hummer Nándor: A kereszténység nyomai Magyarország mai területén a honfoglalás elõtt. Szent István Társulat, Bp., 1894.

Huszka József: A magyar turáni ornamentika története. "Pátria" Irodalmi Vállalat és Nyomdai Rt., Bp., 1930.

Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia. Pest, 1854. (Reprint: Európa, Bp., 1987.)

Jankovics Marcell: Cosmic Models and Siberian Shaman Drums (Kozmosz-modellek és szibériai sámándobok). Shamanism in Eurasia 1. Ed. by M. Hoppál, Göttingen, 1984.

Jung Károly: A világteremtés dualisztikus (bogumil) legendáinak kérdéséhéz - Összehasonlitó kelet-közép-európai kozmogóniai problémák. Létünk XIX. évf. 2. sz. 1989. március-április.

Kallós Zsigmond, Dr.: Hejgetés - Regösdalaink rejtélye
V. A pogány magyarok sírbatételi szertartása egy most talált csángó népdalban. Szombathely, 1940.

Kandra Kabos: Magyar Mythologia. Eger, 1897.

Karácsonyi Béla: Tanulmányok a Magyar-lengyel krónikáról.
Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae.
Acta Historíca, tom. XVI. Szeged, 1964.

Karácsonyi Béla (szerk.:) Cronica Hungaro-Polonica.
Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae.
Acta Historica, tom. XXVI. Szeged, 1969.

Katona Lajos: A magyar mithológia irodalma. Ethnographia VIII. (1897.)

Kállay Ferenc: A pogány magyarok vallása. Pest, 1861.

Kálmány Lajos: Boldogasszony, õsvallásunk istenasszonya. Akadémiai Értekezések a nyelv- és széptudományok körébõl. XII. 9. Bp., 1885.

Kálmány Lajos: Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban. Mythológiai tanulmány. Szeged, 1893.

Kátai Mihály: Napisten színelváltozásai I-II. Mûvészet XIV. évf. 11-12. sz., 1973. november-december.

Kecskeméti László: Az õsmagyarok vallása és kultúrája. Magyar Literature and Radio Mission, Santa Rosa, Ca., 1972.

Kiss Jenõ, Dr. (szerk.): Újszövetségi görög-magyar szótár. 3. kiadás, Ref. Sajtóosztály, Bp. é.n. (1975.)

Kiss Károly, Köröspataki: Õsmagyar vallásunk.
Történelmi és jogfolytonossága az egyistenhívõk (latinul eredeti unitáriusok) egyházának. Bp., 1938.

Koenen, Ludwig-Römer, Cornelia: Mani. Auf der Spur einer verschollenen Religion (Mani. Egy letûnt vallás nyomában). Herder, Freiburg-Basel-Wien, 1993.

Komáromy Andor: Magyarországi boszorkányperek oklevéltára. Bp., 1910.

Krohn Gyula: A finnugor népek pogány istentisztelete. Bp., 1908.

Kszenofontov, G. V.: Khresztesz. Samanizm i khrisztiansztvo (Samanizmus és kereszténység). Irkutszk, 1929. (A magyar fordítás Besze Tibor és Zöld Judit munkája, kéziratban).

Ladocsi Gáspár, Dr.: Jézus Krisztus jelenség a gnósztikus irodalomban. Magántanári habilitációs dolgozat.
Pázmány Péter Rk. Hittudományi Akadémia, Bp., 1982.

Lammel Annamária - Nagy Ilona: Parasztbiblia. Gondolat, Bp., 1985.

László Gyula: Magyarok és szlávok. Elõadás a II. Nemzetközi Szláv Régészeti Kongresszuson (Berlin, 1970. aug. 24-28.). A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971/1., 281-294. o.

László Gyula: Vértesszõlõstõl Pusztaszerig. Gondolat, Bp., 1974.

László Gyula: Számadás népünkrõl. Bp., 1986.

László Gyula: Õseinkrõl. Tanulmányok. Gondolat, Bp., 1990. (Benne: Különvélemény õsvallásunkról. Új Irás 1976/6. sz. nyomán újraközölve.)

Le Coq, A. von: Die buddhistische Spätantike Mittelasiens II. Die Manichäischen Miniaturen
(Buddhista ókorvég Közép-Ázsiában II. Manicheista miniatúrák). Berlin, 1923.

Lévay István - Vida Aladár: Görög-magyar szótár. Fõgymnasiumok használatára. Bp., 1887.

Lükõ Gábor: A magyar lélek formái. Exodus, Bp., 1942. (Reprint: Baranya Megyei Könyvtár, Pécs, 1987.)

Magyar Adorján: A csodaszarvas ( 1948-1955). Magyar Adorján Baráti Kör, Bp., 1991.

Magyar Adorján: Az õsmûveltség. Magyar Adorján Baráti Kör, Bp., 1995.

Magyar Hit és a Hitben való megerõsítés könyve. H.n. (Buenos Aires?), 1974.

Magyar Törvénytár (Corpus Juris Hungarici). 1000-1526. évi törvényczikkek. Milleniumi emlékkiadás. Szerk.: Dr. Márkus Dezsõ. Franklin Társulat, Bp., 1899.

Molnár V. József: Kalendárium. Melius-kiadvány, Pécs, É.n. ( 1990?)

Molnár V. József: Tanulmányok az esztendõ körének rítusrendszeréhez. Régi Gyógyítás Mûhely I. Melius kiadvány, Pécs, 1992.

Molnár V. József: Egész-ség. Melius Alapítvány, Pécs, 1995.

Moravcsik Gyula: A honfoglalás elõtti magyarság és a kereszténység. Szent István Emlékkönyv. Bp., 1938.

Munkácsi Bernát: A Szeged-vidéki magyar világteremtési regék változatai. Ethnographia 1894. 264. o.

Nemeskürty István: A bibliai örökség. A magyar küldetéstudat története. Szabad Tér Kiadó, Bp., 1991.

Oláh György: A boszorkányperek Békés vármegyében.
Békés-vármegyei régészeti és mûvelõdéstörténeti társulat évkönyve XIII. 1888.

Országh László: Angol-magyar szótár. II. kiadás. Akadémiai Kiadó, Bp., 1977.

Padányi Viktor, Dr.: Dentu-Magyaria. 2. kiadás. Turul, Veszprém, 1989.

Pais Dezsõ: A magyar õsvallás nyelvi emlékeibõl. Akadémiai Kiadó, Bp., 1975.

Pap Gábor: Csak tiszta forrásból. Adalékok Bartók Cantata profanájának értelmezéséhez. Kós Károly Egyesülés-Mandátum, Bp., 1990.

Pap Gábor: A Pilis-szindróma. Országépítõ 1990/2. 2-11. o.

Pap Gábor: A Napút festõje. Csontváry Kosztka Tivadar. Pódium Mûhely Egyesület, Debrecen, 1992.

Pap Gábor: Jó pásztorok hagyatéka. Magyar népmûvészet. Pódium Mûhely Egyesület - Magányos Kiadó, Debrecen, 1993.

Pap Gábor: Jött éve csodáknak. A magyar csillagmítoszi hagyomány élõ Atillája. Szabad Tér Kiadó - Design and Quality, Bp.,1993.

Páll János: A Magyar Vallás. Kiadja a Kanadai Magyar Egyház, h.n. (Torontó?), 1992.

Páríz Pápai Ferenc: Dictionarium Lating-Hungaricum (Latin-magyar szótár). Nagyszeben, 1782.

Pável Ágoston: Válogatott tanulmányai és cikkei. Szombathely, 1976.

Péter Rózsa: Játék a végtelennel. 6. kiadás. Tankönyvkiadó, Bp., 1978.

Photius Constantinopolitanus patriarcha. Operum pars II. Contra Manichaeos libri quatuor (Photiosz konstantinápolyi pátriárka Mûvei II. rész. Négy könyv a manicheusok ellen). Ed. Christophus Wolfius. Patrologiae cursus completus (ed.: J.-P. Migne). Patrologiae graecae tomus CII. Párizs, 1860.

Photios: Logos eis to genesion tés hiperagias Theotokou. - Oratio in diem natalem sanctae Dei Genetricis. Accedunt: Diégésis... - Adversus recentiores Manichaeos libri 4 item ex eiusdem Amphilochianis questiones 46 (Beszéd a legszentebb Istenanya születésnapjára. Benne egyebek között: Négy könyv az újabbkori manicheisták ellen). Bibliotheca veterum patrum antiquorumque scriptorum ecclesiasticorum. Venetiae, 1779.

Polner Zoltán: Föld szülte fáját. Szeged környéki ráolvasások és népi imádságok. Szeged, 197$.

Polner Zoltán: Arany fának arany ágán. Archaikus népi imádságok. Békéscsaba, 1981.

Polner Zoltán: Mikor az Úr Jézus a földön járt. Legendák. Békéscsaba, 1983.

Polner Zoltán: Koronával koronázzák. Makó környéki népi imádságok és Krisztus-legendák. A makói múzeum füzetei 48. Makó, 1985.

Polner Zoltán: Sárember, Szeged, 1989.

Puech, Henri-Charles: Der Begriff der Erlösung im Manichäismus
(A megváltás fogalom a manicheizmusban), Eranos-Jahrbuch 1936.
Rhein-Verlag, Zürich, 1937.

Puech, Henri-Charles: Le Manichéisme. Son fondateur, sa doctrine (A manicheizmus. Alapítója, tanrendszere). Párizs, 1949.

Reimann, Hugo: Manichäismus, das Christentum der Freiheit (Manicheizmus, a szabadság kereszténysége). Rudolf Geering-Verlag, Goetheanum, Dornach/ Schweiz. 2. bõv. kiadás, 1980.

RGG=Religion in Geschichte und Gegenwart. Handwörterbuch für Theologie und Religionswissenshaft (Vallás a történeti idõkben és a jelenkorban. A teológia és a vallástörténet kéziszótára). 3., bõv., jav. kiadás. Szerk.: Kurt Galling. J.C.B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen, 1959.

Roll, Eugen: Mani, der Gesandte des Lichts (Mani, a fény követe). J.Ch.Mellinger Verlag, Stuttgart, 2. kiadás, 1989.

Schalk Gyula: Az õsmagyarok csillagos ege. Csillagászati Évkönyv, 1974.

Schmidt Éva: Osztyák medveünnep. Forgatókönyv és kommentárok. (Polnovát, 1993. március 5-7.) Kézirat, Belojarszkij, 1993.

Schmidt Éva: Reinkarnáció és védõszellem. Beszélgetés Anna Grigorjevna Jumina osztyák asszonnyal. Kézirat, Belojarszkij, 1993.

Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek. 1529-1768. 2. kiadás. Akadémiai Kiadó, Bp., 1983.

Sebestyén Gyula: Regös-énekek. Magyar Népköltési Gyûjtemény, új folyam IV. kötet. Athenaeum, Bp., 1902.

Sebestyén Gyula: A regösök. Magyar Népköltési Gyûjtemény, új folyam V. kötet. Athenaeum, Bp., 1902.

Sebestyén László: Kézai Simon védelmében. Szerzõ kiadása, Bp., 1975.

Shamanen. Mittler zwischen Menschen und Götter (Sámánok. Közvetítõk istenek és emberek között). Begleitband zur Ausstellung im Kultur- und Stadthistorischen Museum Duisburg. 14. April bis 30. Juni 1991.

Siegert, Christa Maria (szerk.): Mani. Perlenlieder. Eine Auswahl manichäischer Texte (Mani. Gyöngyhimnuszok. Válogatás manicheista szövegekbõl). Hermanes T. Verlag, Cadolsburg, 1985.

Soltész Ferenc - Szinyeí Endre: Görög-magyar szótár. 2. átdolg., bõv. kiadás. Sárospatak, 1875. (Reprint: Könyvértékesítõ Vállalat, Bp., 1984.)

Solymossy Sándor: Magyar õsvallási elemek népmeséinkben. Ethnographia XL. ( 1929.)

Solymossy Sándor: A magyar õsi hitvilág. A táltos. A Magyarság Néprajza IV. Bp. é.n.

Sommarström, Bo: The Saami Shaman's Drum and the Star Horisons (A lapp sámándob és a csillagvilág). In: The Saami Shaman Drum. Based on Papers read at the Symposium on the Saami Shaman Drum held at Ábo, Finland, on the l9th-20th of August 1988. Ed. by Tore Ahlbäck and Jan Bergman. The Donner Institut for Research on Religion and Cultural History, Ábo/Finland, 1988.

Steffen, Albert: Mani. Verlag für Schöne Wissenschaften, Dornach und Stuttgart, 1930.

Szendrey Ákos: A magyar néphit boszorkánya. Magvetõ, Bp., 1986.

Szokoli Katalin-Takács György: Mani tanai. Vonzáskör, Miskolc, 1987.

Terdzsüman, Mahmud: Tarih-i Üngürüsz, Madzsar Tarihi. Magvetõ, Bp., 1982.

Toroczkai-Wigand Ede: Öreg csillagok. Táltos, Bp., 1916. (Reprint: Metrum, Bp., 1988.)

Újvári Béla: Franczia és magyar zsebszótár. 2. jav. kiadás. Athenaeum, Bp., 1903.

Varga Lajos: Az ó- és az újtestamentom, vagyis bibliai történet a világ teremtésétõl. Elbeszélés énekes versekben, a nép számára írta: -. Eger, é.n.

Varga Zsigmond, Dr.: Az õsmagyar mitológia sumir és urál-altaji öröksége. A Hídfõ Baráti Körének kiadása. San Francisco, é.n. (A kézirat lezárásának éve: 1956.)

Vámos Ferenc: Hagyományok a máglyán. A magyar történetírás válsága. Hajlék könyvtár I. Szerzõ kiadása, Kecskemét, é.n. ( 1940.)

Vámos Ferenc: Kozmosz a magyar mesében I. A térelképzelés. Bp., 1943.

Verbõczy (Werbõczy) István: Hármaskönyve (Opus Tripartitum Juris Consuetudinarii inclyti regni Hungariae). Az 1517-i eredeti kiadásra ügyelve magyarul kiadta a Magyar Tudományos Akadémia. (Ford.: Bertha Sándor, Fogarasi János stb.) 2. kiadás. Eggenberger, Pest, 1864.

Verebély Tamás: Tavaszi világ. Szemelvények a sámánok mindennapi életébõl. Gladiátor Kiadói Kft., Bp., 1992.

Végvári József (ford.): Ének Jézus magasztalására. Kínai nyelvû manicheista himnusz. Õshagyomány 17. sz. 58-72. o. ( 1994.)

V. Kovács Sándor (szerk.): A magyar középkor irodalma. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1984.

Waldschmidt, Ernst Dr. - Lentz, Wolfgang Dr.: Die Stellung Jesu im Manichäismus (Jézus helye a manicheizmusban). Verlag der Akademie der Wissenschaften, Berlin, 1926.

Widengren, Geo: Mani und der Manichäismus (Mani és a manicheizmus). Stuttgart, 1961.

Wolf, J. Christoph: Manichaeismus ante Manichaeos, et in Christianismo Redivivus (A manicheusok elõtti és a kereszténységben újjáéledõ manicheizmus). Hamburg, 1707.
(Újranyomva: Leipzig, 1970.)

Zajti Ferenc: Magyar évezredek. Szerzõ kiadása, Bp.,1939.

Zajti Ferenc: Zsidó volt-e Krisztus? Reé László kiadása, Bp., é.n. (Reprint: Bp., 1991).

Zakar András Dr.: A sumer hitvilág és a Biblia. 2. kiadás. Szatmári István kiadása, Garfield N. J. 1973.

Zakar András Dr.: A magyar õstörténet felé... Az Erdélyi Világszövetség kiadása, Buenos Aires, 1978.

 

 

forrás: http://www.kitalaltkozepkor.hu/rasdimesel.html