Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A ciprusi mágus tanításai

2009.11.06


Daszkalosz tanításai által nem csak az egyes parapszichológiai jelenségek részletei válnak érthetőbbé, hanem megismerjük ezeknek a természetfeletti megnyilvánulásoknak a határait is. Az első kérdésre adott válasz mindjárt egy ilyen problémát segít tisztázni.
A materializációval, valamint az Agykontroll „Elmetükre” gyakorlatával kapcsolatban bizonyára sokakban felmerül a kérdés, hogy az ember képes-e az elméjében megteremteni bármit, amit csak akar? Igen, ha a lehetőségek és képes­ségek birodalmában marad. Egy jógi pl. elérheti, hogy az elültetett narancsmag a megszokottnál hamarabb fejlődjön ki, és nagyobbra nőjön, de nem tudja elérni azt, hogy a narancsmagból datolyapálma legyen. Képtelenség ugyanis az eszmék, az okság és a törvényesség világán kívül dolgozni. Az abszo­lút világ lehetőségeinek tág terére jellemző viszont, hogy mégis elérhető, hogy a narancsmagból datolyapálma keljen ki. Előbb azonban gondolati úton a narancsmag szerkezetét át kell alakítani úgy, hogy meg­egyezzen a datolya­pálma magjával, és ha ezt az átmaterializált magot elültetjük, akkor már elérjük a célunkat.
Sokan megkérdezték már a mestertől, hogy milyen módon lehet ezekre a képességekre szert tenni, hogyan lesz valakiből mágus? A válasz nem meglepő; ugyanúgy, ahogy az Agykontroll ismeretekre: meditációs gyakorlatok által. Ezek intenzív végzése az egyetlen módja a pszichikus erők kifejlesztésének. Az ember ugyanis nem születik ezzel a képességgel, ezt meg kell tanulni. Persze vannak, akik már születésüknél fogva birtokolják ezt a tudást, de ők már az előző életükben kifejlesztették magukban ezt a készséget. Mint tudjuk, két dolog van a világon, a szeretet és a meg­szerzett tudás, amely nem vész el, hanem magunkkal vihetjük a következő életünkbe. Amit valaha elsajátítottunk, azt már nem kell újratanulni, legfeljebb átismételni. Természetesen előfordul, hogy egy ko­rábbi tudásunk háttérbe szorul, pl. nem emlékezünk arra a nyelvre, amelyet előző életünkben meg­tanultunk, de ez csak azért van, mert ez az emlékezés megzavarná a jelenlegi életünkre kiszabott fejlődés menetét. Azonban minden olyan tudást és képességet magunkkal vihetünk, amely elősegíti az új életünkben való érvényesülést. Így pl. nem veszítjük el a korábban oly nehezen kifejlesztett kéz­ügyességünket, az intelligenciánkat, a gyors reagáló­ képességünket, az érzelmi megnyilvánulások iránti fogé­kony­ságunkat, vagy pl. az emberszeretetünket. A korábbi tudásunk mindegyikére való visszaemlékezés vi­szont nem segíti elő a fejlődésünket, mert pl. elbizakodottá vagy önteltté tehet bennünket. Nem véletlenül hangsúlyozta Jézus, hogy: „Aki az eke szarvára teszi a kezét, annak előre, a felszántandó barázdára kell tekintenie, ne a már felszántott területen nyug­tassa a szemét.”
A tanulás nem kizárólag egyéni, hanem kollektív formá­ban is zajlik. Ennek elsődleges célja a kollektív tudat for­málása, a társadalmi fejlődés elősegítése. Az emberiség fej­lődése nem spontán módon megy végbe, hanem állandó irányítás alatt áll. A túlvilági mesterek azonban nem paran­csol­nak nekünk, csak megmutatják az utat, és tőlünk függ, hogy végigmegyünk-e az általuk kijelölt ösvényen. Tanács­adóink egyike János evangélista, aki azzal a megjegy­zéssel zárta a tanulással kapcsolatos instrukciókat, hogy az út során el fogunk követni hibákat is, de csak így okul az ember. Visszatérve a mágikus képessé­gekre, sokan vágynak arra, hogy szert tegyenek ezekre az erőkre, mert ily ­módon szeretnék az életüket könnyebbé, érdekesebbé tenni. Az érzékeken túli erőknek idő előtti birtokbavétele azonban nem válna a javunkra. A parapszichológia útján életre kelthető energiák hatalmat jelentenek ugyan az anyagi világon, de akadá­lyozzák az egyén fejlődését. Ezeknek a jelenségeknek az igénybe­vételével ugyanis kikapcsoljuk a nehézségeket az életünkből, így nincs, ami elősegítse a lelki fejlődésünket. A misztikus erők életre hívása önmagában nem teszi lehe­tővé a szellem teljes felszabadulásának elérését, sőt kifejezetten hátráltatja, veszélyezteti a tudati fejlődést, mivel egy ala­csony fejlettségi szinten álló lélek esetében a túl nagy hatalom, a túl sok képesség fokozott önértékelést eredményez, ami növeli az énhez való kötődést. Ezáltal az egyén fejlődése megre­ked egy kuruzsló szintjén, aki képes ugyan a természetfeletti erőket mozgásba hozni, de nem képes önmagát ezeknek a magasrendű megnyilvánulásoknak a szintjére emelni.
A parapszichológiai képességekkel rendelkezők az átlag­emberek szemében varázslatos dolgokat visznek végbe, de valójában nem mennek vele semmire. A Földön túli erők által biztosított adottságok nem viszik előre a fejlődésüket. Nem tudnak szabadulni a korán jött tudásuk igézetétől, így a saját képességeik megrekednek a születésükkor magukkal hozott szinten. Az abszolút világgal való közvetlen kapcsolatte­remtés révén különleges ismeretek birtokába jutnak, ami elbi­zakodottá teszi őket, valósággal rabjává válnak annak, amit ezen a csatornán keresztül látnak. Helyzetük ahhoz a mániákus tévénézőhöz ­hasonló, aki folyton sci-fi filmeket kukkol, és egy idő után már „Rambo”-nak, „Superman”-nek, vagy vala­milyen galaktikus hősnek képzeli magát. A valóságban azonban az adottságai meg sem közelítik ezt a szintet, mert a nála tökéletesebb világ állandó bámulása megakadályozza őt saját képességei fejlesztésében. Nem véletlen, hogy az atlantiszi civilizáció pusztulása után az istenek „elzárták a tévéké­szüléket”, vagyis agyfrekvenciánk megnövelésével elvették az embe­riségtől az abszolút világgal való közvetlen kapcsolatteremtés lehetőségét. Ezáltal rákénysze­rí­tettek bennünket a hatékony fejlődésre. Egyébként az atlantiszi civilizáció vesztét is az okozta, hogy mágikus képességeik meghaladták tudati fejlődésük szintjét.
A parapszichológiai képességek egy idő után úgy is ki fog­nak alakulni bennünk, de csak akkor, amikor már megér­tünk rá, amikor az auránkat alkotó szubatomi energiarészecskék rezgésfrekvenciája az állandó fejlődés következtében oly mértékben megnövekedik, hogy ez az állapot törvényszerűen be fog következni. Ebben a stádiumban azonban az újonnan szerzett képességek, az univerzum tágabb megismerése már nem fogja zavarni a továbbfejlődésünket, mert ekkor már elég érettek leszünk ezek használatára. Ezen a szinten már nem fognak elbűvölni bennünket eme adottságok, hanem természetes módon fogjuk alkalmazni őket akkor, amikor szükségünk lesz rá. A belső érzékek mara­déktalan kifejlesztése nem azért fontos, mert különféle parapszichológiai képességeket szabadítanak fel bennünk, hanem azért, mert felfedik előttünk, hogy nem vagyunk rabjai az anyagi világnak, és segítenek abban, hogy megismerjük az univerzum összetettségét. Ha megfelelően használjuk őket, az életre keltett érzékek megmutatják a fizikai létezés csodáját, és hogy hol van benne a mi helyünk. Ennek ismeretében bölcsebb, hatékonyabb, boldogabb életet élhetünk, mert megértjük miért vagyunk itt, mi a célja az egyéni és össztársa­dalmi létünknek. Az abszolút világgal való kapcsolat­felvétel képessége nem lesz más, mint a hatodik illetve hetedik érzékszervünk, ami megnöveli a bennünket körülvevő világ megismerésének lehe­tőségét. Túl nagy jelentőséget azonban nem tulajdonítunk neki ugyanúgy, ahogy ma sincs senki „elájulva” attól, hogy lát, hall, érzi az illatokat és az ízeket. A „megszenvedett” képesség tehát nem veti vissza a fejlődésünket, hanem felgyorsítja az ütemét, és ­előkészíti a még magasabb szintű képességek megszerzését.
Ennek a folyamatnak az alakulását egy túlvilági szellem, Heyoan így ismer­tette velünk: „Mindegyikünknek van egy érzékelő tölcsére, melyen keresztül a valóságot észleljük. Precízebben megfogalmazva, minden ember egy-egy bizo­nyos frekvenciasávban képes érzékelni. A valóságot úgy határozzuk meg, ­ahogy az érzékelésére képesek vagyunk. Ez a természetes emberi érzékelésen kívül kiegészül a felfedezett technikai eszközökkel (pl. mikroszkóp, teleszkóp) is. Érzékelési tölcsérünkön be­lül mindent elfogadunk valóságként, ami ezen kívül esik, azt nem. Ha valamit nem észlelünk, az sz­á­munkra nem létezik. Az érzékelési tölcsérünk egy grafikonra rajzolt haranggörbével is szimbolizálható, ahol a függőleges ten­gely az érzékelés tisztaságát, a vízszintes pedig a frekvenciáját mutatja. Az ember, illetve az emberiség haranggörbéjének szélességét nem csak új érzékelő műszerek kifejlesztésével lehet növelni, hanem saját testünk Fokozott Érzékeny­ségű Észlelésének felkeltésével is. Ennek a képességünknek a finomodásával mind több dolog válik számunkra világossá. Érzékelésün­ket fokozottan kiterjeszthetjük a haranggörbe szárain túli területekre is, ezáltal kitágul a világunk, és egyre jobban megismerjük a valódi univerzumot. A haranggörbe vonala a mindenkori elválasztó vonal a fizikai és a spirituális világ között. Amilyen mértékben képessé válunk egyre magasabb frekvencia­szinten érzékelni, úgy válik a spirituális világ mind inkább valósággá. Megsza­badulunk az illúzi­óktól, a hiedelmektől, a téves elképzelésektől, mert észlelésünket, ellenőrzésünket kiterjeszthetjük a ma még észlelhetetlen világ fölé is. Végül ezen az úton eljuthatunk a megvilágosodáshoz, ahol megszűnik minden titok, semmi sem marad többé rejtve előttünk. Ez a folyamat azonban kétirányú. A magasabbakon kívül az alacso­nyabb frekvenciájú világok felé is kiterjeszt­hető, ezáltal is növelve az általunk megismerhető univerzumot. Az emberiség ezeket a világokat a sötét, gonosz erők szférájának tekinti, de ez ugyanolyan szerves része a világegyetemnek, mint a magasabb rendű világok.
Hozzátartozik még ehhez a jelenséghez, hogy kizárólag a számunkra megnyilvánuló világ érzékelésére vagyunk képesek. Mi mindnyájan a saját érzékelő ablakunkon keresztül észleljük az univerzumot. Amit ezen az ablakon át érzékelünk, azt defi­niáljuk létező világnak. Élnek azonban közöttünk olyan lények is, akik nem láthatnak minket, és mi sem láthatjuk őket. Ennek oka, hogy ők egy másik érzékelő ablakot választottak maguknak, egy másik dimenzióban élnek. A saját érzékelő ablakunk kitágítása szorosan összefügg az evolúciós fejlődéssel. Ahogy haladunk előre ezen az úton, úgy szélesedik érzékelésünk haranggörbéje. Felfoghatjuk ezt a görbét úgy is, hogy az emberi elme korlátait mutatja az evolúciós fejlődés adott szakaszában. A görbe a civilizá­ciónkra jellemző frekvenciaspektrum középértékénél a legmagasabb, mert az itt tapasztalt dolgokat fogadja el a legtöbb ember konkrét valóságnak. Ettől alacsonyabb vagy nagyobb frekvencia-értékek felé haladva az emberek már hajlamosak kételkedni érzékeik hitelében, egyre kevésbé hisznek abban, amit tapasztalnak. Amint szélesedik a haranggörbénk, idővel levetjük a fizikai testünket, és egy magasabb frekvenciájú síkon levő világba kerülünk. Érzékelésünk azonban ebben a testetlen világban sem válik korlátlanná, itt is a fejlődésünk mértéke szabja meg a haranggörbénk szélesedését. Ily módon idővel egyre fejlettebb, egyre tökéletesebb, és földi szemeinkkel nézve egyre felfoghatatlanabb világokba kerülünk, míg végül eljutunk a Teremtőhöz, és eggyé válunk vele. Ebben a folyamatban a haranggörbénk mind jobban kiterjed a csúcs felé, majd teljesen lapossá válik. Amikor ez bekövetkezik, a megnyilvánult és a meg nem nyilvánult egybeolvad, ez a kettősség számunkra megszűnik.”

A karma mindenhatóságával kapcsolatban is igen érdekes következtetések vonhatók le a ciprusi mágus által közvetített tanításokból. Az ok-okozati törvény érvényesüléséből eredő büntetés elkerülésének ugyanis van egy módja, a mély és őszinte megbánás, valamint a példamutató életmód, az előző életek bűnein felülemelkedő életvitel. Az előbbivel kapcsolatban Daszkalosz egy ismert példát hozott fel a Bibliából. Mint tudjuk, az Úr Jónást bízta meg azzal, közölje Ninive lakóival, hogy a bűnös város negyven napon belül el fog pusztulni. Amikor az emberek meghallották a rossz hírt, sírtak, jajveszékeltek, és mindnyájan bűnbánatot gyakoroltak. Így Ninive nem dőlt romba, mire Jónás próféta keserűen jegyezte meg az Úrnak, hogy „most hazuggá tettél engem ezeknek az embe­reknek a szemében”. Később azonban az Úr megvilágosította Jónás elméjét amikor az elhagyva a várost, egy tök árnyékában keresett menedéket a hőség elől. A tök gyökerét ugyanis elrágta egy féreg, amitől elkezdett fonnyadni, és lekókadtak a hűsítő levelek. Jónás erre így sóhajtott fel: „Istenem, tönkrement a növényem, és ez nagyon elszomorít”. Isten erre így felelt: „Látod, Jónás, te egy bokor elpusz­tulásakor is szomorúságot érzel, amelyet pedig nem te neveltél, és nem is fáradtál érte, akkor mit érezzek én egy egész város elvesztésekor? Ne szánjam Ninivét, a nagy várost, amelyben 120 ezer ember van, és ott a sok állat is.” Ebből is látszik, hogy az isteni kegyelem határtalan, ha egy kis reményt lát arra, hogy a pusztulásra ítélt érték megmeneküljön, akkor beavatkozik a természet és a karma törvé­nyeibe is. Erre azonban ritkán kerül sor, és csakis abban az esetben, ha a bűnösök mind szavakban, mind tettekben őszinte megbánást tanúsítanak.
Nem nevezhető közismertnek az a kinyilatkoztatás sem, hogy a karmát az emberek is befolyásolhatják. Ha ugyanis szeretünk valakit, akkor segítségére lehetünk karmikus adósságának visszafizetésében. Erre azonban kizárólag akkor kerülhet sor, ha az illető már megtanulta a „leckét”, és adósságának a java részét törlesztette. Ebben az esetben a maradék terhet magára vállalhatja valaki más, és megszabadíthatja őt a további fájdalomtól. Ha hajlandóak vagyunk erre, akkor a teher kilenctized részét elengedheti a Magasabb Intelligen­cia, így nekünk csak az egytizede marad. Ezáltal a visszafizetendő adósság lényegesen kevesebb lesz, az elke­rülhetetlennek látszó szenvedés mértéke jelentősen csökken. Ha tehát egy hozzánk közel álló személy terhét túl nehéznek találjuk ahhoz, hogy egyedül viselje, akkor átvállalhatjuk karmikus tartozásának egy részét, de erre csak a fenti feltételek mellett van lehetőség. Az Agykontrollban is járatosak, valamint az ezoterikus tudományokba beava­tott mesterek képesek arra, hogy a testükben jelentkező fájdalmat megszün­tessék vagy tompítsák, de ezt nem cél­szerű megtenni, mert ez automatikusan visszaküldi a fájdalmat ahhoz, akinek a karmáját átvállalták. A sors által kiszabott büntetés átvétele tehát nem visszafordíthatatlan folyamat, a terhet bármikor vissza lehet adni.
A karmának ez a sajátos működési mechanizmusa népek, sőt egész civilizációk esetében is érvényesül. A kollektív karmikus adósság átvállalásának legnagyszerűbb és legönzetle­nebb példája Jézus Krisztus önkéntes halála, aki megváltóként magára vette az emberiség bűneit, és mint egyszerű halandó vértanúhalált szenvedett értünk a kereszten, hogy ne kelljen tovább cipelnünk múltunk következményeit. Őt is csak az adósság egytizede terhelte, de ismerve az emberiség összes bűnét már ez is hatalmas mennyiség volt. Ha emberként ezerszer meghalt volna, se tudta volna kiegyenlíteni ezt a számlát. Jézus azonban nem közönséges ember volt, hanem Isten fia, és egy isteni lény élete sokkal többet ér, mint egy közönséges emberé. Így az ő halála képes volt rendezni a karmikus adósságot. Ezáltal végbement a megváltás, nagy szerencsénkre. Ettől kezdve tiszta lappal indulhattunk volna egy új, emelkedettebb élet felé, de mi nem ezt tettük. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk, tovább halmoztuk bűneinket. A történtek után már nincs aki rendezze a számlát. Ezért a karmikus adósság törlesztése ránk vár, az apokalipszis során. Jézus eljön ugyan újból hozzánk ebben az időszakban, de nem azért, hogy megváltson bennünket, hanem hogy számon kérje a bűneinket.
Egy idézet erejéig érdemes még ennél a témánál maradni. Az óindiai mitológia ezzel a lenyűgöző hasonlattal foglalja össze a karma lényegét: „Forog, pörög az élet kozmikus kereke, kínálja egyfelől az uralkodó koronáját, másfelől a koldus bádogbögréjét aszerint, hogy melyikre van inkább szükségünk fejlődésünk következő lépcsőfokán. Válassz, aztán viseld a következményeket, de ne feledd, hogy a trónus magasságából csak lefelé, az utcasarokról viszont felfelé vihet az út.” Egy másik keleti hiedelem szerint a léleknek minden hat fáradságos, vesződséges élet után hetedikként engedélyeznek egy kényelmes reinkarnációt. ­Ennek oka, hogy időnkénti pihenés nélkül a lélek túlságosan kimerülne az örökös törekvés­ben, belefásulna az állandó harcba, és elcsüggedne. A siker, a mara­dék­talan boldogság tehát nem mindig az egyéni törekvésen múlik. A „szerencse­fiának” azért „hull minden az ölébe”, mert az előző életei során kiérdemelte. Neki most az a dolga a Földön, hogy élvezze az életet. Erre a kis ­kikapcsolódásra szüksége is van, mivel a korábbiaknál is nehezebb megpróbáltatások várnak rá. Az egymást követő életek ugyanis annál keményebbé válnak, minél inkább megszabadul a lélek a kötelékektől, melyek az anyagi világhoz láncolják. A keresztény világ szellemétől sem idegen ez a jutalmazási rendszer, bár ebben a kultúrkörben nem térnek ki a jutalmazás okára. Így fejezi ki ezt a jelenséget a Biblia: „Ha pedig Isten valakinek gazdagságot és kincseket is adott, és megengedte neki, hogy azt élvezze, kivegye belőle a részét, és örüljön fáradozása eredményének, ez Isten ajándéka.”

Figyelemre méltó Daszkalosz tanítása az igaz hitről, és a jótékonykodásról is. Elanyagiasodott világunk sajnos már a vallásgyakorlásban is érezteti a hatását, egyre több az olyan „hívő”, aki csúfot űz mind önmagából, mind ­Istenből. Kap­zsiságunk annyira arcátlanná tett bennünket, hogy betérve a temp­lomba már három gyertya meggyújtása ellenében a mennyek országát követeljük az Úrtól. Olyanok is vannak, akik ennyit sem hajlandóak kockáz­tatni. Előre kérik a segítséget, pl. így: „Ha megteszed nekem, ennyit és ennyit dobok a perselyedbe”. Istenhez azonban közelebb áll egy ateista, aki az utolsó szelet kenyerét megfelezi az éhes idegennel, mint a Mindenhatóval kereskedő, önmagát kereszténynek nevező ember.
A manapság tevé­kenykedő jótékony­sági egyletek és alapítványok is elsősorban az egoizmus, és nem az önzetlen segítőkészség megnyilvánulásának tekinthetők. Sokan vannak, akik csak azért adnak, hogy mind önmaguk, mind mások előtt tetszelegjenek a bőkezű adakozó szerepében, és elvárják érte a hálát, amivel az embertársaikat megaláz­zák. A pöffeszkedő mecénásokon is túltesznek a multinacionális iparvállalatok, akik nem csak elvárják a hálát, hanem arra kötelezik a „pártfogoltjukat”, hogy a nagy nyilvánosság előtt számoljon be az adományról. Ezzel azonban nem ér véget a lekötelezett kálváriája, mert hálaadó szavait rögzítik, és felhasz­nálják a reklámhadjárataikban, hogy ezzel is növeljék a cég profitját.
Anyagias világunkban a szeretet, a szolidaritás is piacosodott. A jótékonyságot mind inkább a költségleírás, az adókedvezmény lehetősége működteti. Ma még nagyon ritka a minden hátsó szándék nélküli önzetlen és tapintatos segítőkészség. Jézus arra tanított bennünket, hogy aki ad, az titokban tegye. Ha a rászorulónak egy névtelen borítékban juttatjuk el a pénzt, és csak annyit írunk rá, hogy „szeretettel”, akkor ezzel nem csak segítünk neki, hanem egyben őszinte örömet is okozunk, hiszen megszabadítjuk őt attól a hatalmas tehertől, amelyet a lekö­telezettség érzése okoz.
Arra is ügyeljünk, hogy ne húzzuk az időt. Publilius Syrus szerint: „Ki gyorsan ad, duplán ad.” Az emberek nem szívesen zaklatnak másokat a bajaikkal. Sokan csak végszükség esetén szánják rá magukat a kérésre. Akkor, amikor már majdnem késő a segítség. Aki a végtelenségig halogatja a döntést, úgy jár, mint az ókori fukar ember. Diogenész pénzt kért tőle, és ő sokáig késett a megígért támogatás küldésével. Amikor elfogyott a bölcs türelme, ismét felkereste, és ezt mondta neki: „Kenyérre kell, nem temetésre.” A bukása vagy a halála után már hiába akarunk valakin segíteni.
Adományozni nem csupán pénzt, értéket lehet, hanem önmagunkat, a mun­kán­kat is. Amikor dol­gozunk, akkor is adunk. A társadalomnak, a közösségnek adományozzuk lényünk legjavát. Sajnos ezt a tevékenységet az emberek többsége ma még munkaviszonyként kezeli, vagyis azért dolgozik, hogy megfelelő ellenszolgáltatásban legyen része. Kenneth S. Leong szerint a jelenlegi énközpontú nemzedék számára az „adás” szónak meglehetősen önfeláldozás-íze van. Ez azonban fatális tévedés. Az adás ugyanis lehetőséget teremt az erőfeszítésre, teremtő erőink kibontakoztatására, emberi mivoltunk kiteljesítésére. Ez a folyamat leginkább a szerel­mesek egyesüléséhez hasonlítható. Ha a partnerek nem adják magukat önként egymásnak testestül-lelkestül, akkor nem lehetnek boldogok. Minél lelkesebben, minél szenvedélye­sebben adják oda magukat, annál nagyobb az öröm. Azzal, hogy mindenüket felajánlják a másiknak, végső soron nem veszítenek, hanem nyernek. Azért sem érdemes a munkánk során kímélni magunkat, mert nem élünk örökké. A megkímélt test is nyomtalanul elporlad, nyomot csak a munkánk, erőfeszítéseink által hagyhatunk magunk után a világban. A halál bizonyosságában az ember egyetlen értelmes törekvése, hogy megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni az életéből. Mindezek alapján már érthető az ókori keleti filozófusok véleménye, mely szerint: „Az adakozó hálás lehet, hogy adhat”. Az adok-kapok viszonyban nem az jár jobban, aki kap; hanem az, aki ad.
Az sem mindegy, hogyan adunk. Aki fogcsikorgatva, kényszerből ad, az nem nyer jutalmat az égi­ektől a jó tettéért. Isten csak a jókedvű adakozót szereti. Így fejezi ki ezt a Biblia: „Adj neki szí­ve­sen, és ne essék rosszul az, hogy adsz. Mert éppen ezért fogja megáldani az Úr minden mun­kádat, és min­den szerzeményedet.” Ne aggasszon bennünket az adomány értéke sem. Annyit adjunk, amennyire képesek vagyunk. Isten senkitől sem várja el az erején felüli adakozást. A modern gondolkodók így fogalmazták meg az adakozás lényegét: „Az ajándékozás nem banki tranzakció. A gesztus a fontos, és nem az ajándék értéke. Nem az árát kell nézni az ajándéknak, hanem hogy milyen szívvel adják.” Már az ókorban is fontosabb volt az adományozás módja, indítéka, mint az adomány értéke. Így szól a bibliai példabeszéd a szegény asszony adományáról: Jézus leült a temp­lommal szemben és figyelte hogyan dob a nép pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott. Jött egy szegény özvegyasszony is, és 1 krajcárt dobott be. Ekkor odahívta tanítványait, és így szólt: Bizony mondom néktek ez a szegény özvegy többet dobott a perselybe, mint a többiek. Azok ugyanis mindnyájan a fölöslegükből adtak, ez az asszony azonban azt a keveset is odaadta, amilye volt. Az egész megélhetését feláldozta.
Az elmúlt évszázadok során nemcsak a jótékonykodás valódi célja merült feledésbe. Mostanra a bibliai alapfogalmak szinte mindegyike eltorzult. Ennek legjellemzőbb pél­dája, ahogy manapság imádkozunk. Az ima, Istennel való közvetlen kapcsolatfelvétel, mi azonban úgy imádkozunk, mintha a telefonszámunkat hadarnánk el. A korábban beta­nult imádságok­nak nem ismerjük az eredeti célját, nem vagyunk tisztában a szavak korábbi jelentésével, a szöveg értelmével. Egész civilizációnk tele van tömve kiüresedett szokásokkal, és ma már az imádkozás is közéjük tartozik. Akik először tanulták meg, még tudták hogyan kell imádkozni. Utódaikat is megpróbálták erre megtanítani, de közülük már csak kevesen sajátították el a módszert. A többiek csupán szavakat jegyeztek meg, és gépiesen ismételték. A szavak értelme azonban időközben megváltozott, az új korokkal együtt új értelmet kapott, így ma már senki sem tudja, ­hogyan lehet Istennél kellő hatékonysággal meghallgatásra találni.

Mivel az emberek többségét az érdekli leginkább, hogy mi vár rá a túlvilágon, a mester erről a létformáról is beszélt a tanítvá­nyainak. Sokan azt hiszik, hogy a halál rettenetes és fájdalmas élmény, ez azonban nem igaz. Még ha súlyos beteg­ségben szenved is az ember, a halál pillanatában nem érez fájdalmat. Testéből való kilépése után a lélek továbbra is megtartja személyiségjegyeit, magával viszi erényeit és vétkeit, céljait és törekvéseit. Az abszolút világban megszűnnek az anyagi világ korlátai, nincs többé tér, idő, és feloldódnak a fizikai lét béklyójából eredő gátak. A jelenlegi fejlettségi szinten azonban a mennyországba kerülő lelkek túlnyomó része nem tud élni azzal a hatalmas lehetőséggel, amit ez a tökéletes világ kínál. Az abszolút világ ugyanis sokkal gazda­gabb és sokré­tűbb, mint a mi fizikai életterünk, hiszen ez csak árnyéka azoknak a fényesen tündöklő világoknak, melyek mindazon értéket tartalmazzák, amelyeket valaha élt civilizációk alkottak az univerzumban.
Az egyszerű földi lélek gyakran zavarba jön ennek a töké­letességnek a láttán, nem tud mit kezdeni vele, ezért önmaga által elképzelt elementálokból létrehozza ezen a régión belül a saját pszichikus világát. Sokan ugyanis csak ebben a gondolati úton teremtett mesterséges környezetben érzik biztonságban magukat, mivel ez hasonlít leginkább korábbi fizikai életterükhöz. A valódi pszichikus világban pl. nincs felkelő és lenyugvó Nap, mert mindent eláraszt a fényesség, ami a szubatomi energiarészecskékből összetevődő égboltból, vala­mint a folyókból, tavakból, erdőkből és virágokból kisugár­zódik. Akinek ­viszont szüksége van rá, az elementálokból (megelevenített gondolatképekből) létrehozhatja a maga Napját saját életterének a burkán belül, körülveheti ezt a mikrovilágot kerítéssel és falakkal, felépítheti a saját házát, vagyis kialakíthatja magának azokat a korábban megszokott éles határokat, amelyeken belül biztonságban és otthonosan érzi magát. Így vannak, akik ugyanúgy gondozzák a gyümölcsfáikat a saját maguk által teremtett világban, mint a földi életükben, és közben aggódnak az eső miatt.
Sokan kételkednek az alkotásnak ebben a formájában, nem hiszik el, hogy pusztán a gondolatainkkal ilyen bonyolult dolgokat hozhatunk létre. Pedig ennek lehetőségét már a fizikai létünkben is megtapasztalhatjuk. Az álmaink során ennél sokkal bonyolultabb dolgokat is létrehozunk az agyunkkal, és teljes valóságként éljük meg. Ez a látvány annyira tökéletes, hogy a valósághűsége néha már riasztó. Sokan fel is ébrednek miatta. A mennyországban ugyanez a folyamat megy végbe, csak az el­képzelt dolgok tartósan fennmaradnak. Ott sem materializálódnak, mert a szellemvilágban erre nincs szükség. Ettől függetlenül ugyanúgy átéljük az eseményeket ebben a világban, mint álmainkban. Mivel a képzelet által létrehozott világ szubatomi energiarészecskékből tevődik össze, sokkal finomabb részletesebb és meggyőzőbb, mint a fizikai világ. Az átlagember azért nem tekinti valóságosnak, mert nem tudja megfogni. Fizikai testben csak a fizikailag létező dolgokat fogadjuk el valóságosnak, pedig a tárgyiasulás csupán egy létforma. A létezésnek a legalacsonyabb foka.
A túlvilági életben hívőknek egyik legnagyobb problé­mája: minek alapján dől el, hogy valaki a mennyországba vagy a pokolba jut. Legtöbben azt hiszik, hogy ezt kizárólag a tetteink befolyásolják, vagyis hogy az életünk során mennyi jót és rosszat cselekedtünk. Ez azonban nem egészen így van. A klinikai halálból visszatértek tapasztalatainak összegzése, valamint túlvi­lági tanítómestereink megjegyzései alap­ján úgy tűnik, hogy a döntés sokkal prakti­kusabban megy végbe. A lélek kiszabadulása után ugyanis gyors határozatra van szükség, mivel az irányítás nem tűr halasztást. Ebben a szituációban nincs lehetőség tetteink alapos mérlegelésére, így a döntés egy ránézésre is azonnal megmutatkozó tulajdonságunk alapján történik. A túlvilági ítélet­hozók nem foglalkoznak cselekedeteink latolgatásával, mert ez a karmára tartozik. A karma feladata, hogy előző életünk alapos anali­zálása után olyan sorsot szabjon ki nekünk a következő éle­tünkre, amilyet megérdemlünk. Az irányítást végző bírák tehát nem a lelkünk tisztaságát vizsgálják, hanem bele­néznek a szívünkbe. Ebben a szituációban kizárólag az érdekli őket, hogy mi uralkodik bennünk, jóság vagy gonoszság. Ha valakinek a szívét csak gonoszság, gyűlölet tölti ki, akkor a pokolra kerül. Ha viszont alapvetően jóság, megértés és szeretet lakozik bennünk, akkor még abban az esetben is bejuthatunk a mennyországba, ha a földi törvények értel­mében súlyos bűncse­lekményt követtünk el.
Ez alól csak egy kivétel van, az öngyilkosság. Ezt a tettet ugyanis a létünket irányító és felügyelő istenek a teremtés rendjébe való durva és értelmetlen beavatkozásnak, a koz­mikus fejlődés hátráltatásának tekintik, amire nincs bűnbo­csánat. Az öngyilkos a Mindenható ajándékát dobja el, és ezáltal a gondviselés ellen cselekszik. Aquinói Szent Tamás szerint „Az élet Isten ajándéka, és annak visszavétele az ő előjoga.” A Teremtő senkinek sem bocsátja meg, ha keresztezi a terveit és fel­lázad az akarata ellen. A „keresztjét” min­denkinek cipelnie kell, a földi életünkre kiszabott szenve­dések alól nem mentesíthetjük magunkat. Ne tegyük tehát önsorsrontó cselekedetekkel elviselhetet­lenné a helyzetünket, mivel az öngyilkosság után sokkal nagyobb gyötrelmek várnak ránk. Ha kínlódva is, de végig kell élni az életünket, mert ez esetben még akkor is bejuthatunk a mennyországba, ha lelkünk kisebb-nagyobb bűnökkel terhelt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mennyországba való bebocsáttatással együtt a bűneink is megbocsáttatnak. Tetteinkért ebben az esetben is felelnünk kell, mivel a karma senkivel sem tesz kivételt. Szélsőséges esetben tehát az is előfordulhat, hogy egy gyilkos bejut a mennyországba, ha cselekedetét nem a gyűlölet, a károkozás motiválta. Ebben az esetben a büntetés a földi világban vár rá oly módon, hogy a következő életében őt még fájdalmasabb körülmények között fogják meggyil­kolni, mint ahogy ő azt annak idején tette.
Az öngyilkosok a két világ között egy szürke, homályos szférába, a kozmikus senki földjére kerülnek. Lehorgasztott fejjel, céltalanul bolyonganak, és szomorú­ság, kétségbeesés árad belőlük. A régi világukba már nem tudnak visszatérni, a mennyországba pedig nem engedik be őket. Még a pokolba sem kerülhetnek, mert nem másokat, hanem önmagukat ölték meg. Egy idő után rájönnek, hogy a helyzetük sokkal rosszabb lett, mint amilyen volt, mert most már arra sincs lehe­tőségük, hogy változtassanak az életükön. Kínjaikat növeli, hogy amikor letekintenek a földi világra, mindent látnak. Látják a szeretteiket amint hibát követnek el. Ekkor megpróbálnak beleavatkozni az eseményekbe. Hamar rájönnek azonban, hogy figyelmeztetésük süket fülekre talál. Ebben az állapotban lehetetlen befolyást gyakorolni a fizikai világra. A tehetetlenség érzése mind zavarodottabbá teszi őket, és reménytelenül, összetört lélekkel kóborolnak körbe-körbe az éterben. Nem tudják, hogy mit csináljanak, hová menjenek, eszelősen ide-oda botorkálnak a lakott területektől távoli, nyomasztóan üres térben.
Hogy meddig tart ez a számkivetett állapot? A vallási iratok szerint ítéletnapig. Más források szerint csak addig, amíg a földi életük tartott volna. Amint elérkezik fizikai testük halálának időpontja, az öngyilkosok is bebocsátást nyernek a mennyországba. Nincs ilyen gondjuk a bűnös lelkeknek. Őket ugyanis nem hagyják őrizetlenül a világmindenségben. A súlyos bűnöket elkövetett embereket számon tartják a pokolban, és amint elérkezik haláluk időpontja, küldötteket menesztenek értük. A pokol őrei azonnal megragadják a fizikai testtől elvált lelket, és gondoskodnak róla, hogy a tetteivel kiérdemelt helyre kerüljön. A pokolból nincs menekvés, onnan nem lehet megszökni. A Sátán senkinek sem kegyelmez. Akinek a lelkét sikerült megkaparintania, azt soha többé nem engedi el.
Gyakran a sátáni erők kergetik az elkeseredett embereket az öngyilkosságba. Részlet egy túlélő élménybeszámolójából: Egy hangot hallottam, ami azt ismételgette, hogy „tedd meg, tedd meg, és jobb lesz!” Megtettem, de nem lett jobb. Egy ragadós sötétségbe kerültem. Már nem akartam öngyilkos lenni. Éreztem, hogy minden ember élete ajándék Istentől, és az élet minden perce értékes, legyen az ember koldus vagy király. Valami tudatosította bennem, hogy nem az a fontos ki vagy, milyen körülmények között élsz, hanem az, hogy élsz. Ezzel lehetőséget kaptál arra, hogy előbbre juss. Életed minden másodperce a Teremtőtől kapott ajándék, és aki ezt nem értékeli, arra torz világképéből adódóan sok lecke vár még. Az öngyilkosság a tudatlanság eredménye, ezért komoly következményekkel jár. Aztán valaki szólt hozzám: „Ha így halsz meg, nem nyerhetsz el engem a fények városában!” Hogy tehettem ilyet? Minden porcikámmal éreztem, hogy ahová kerültem nem jó hely, nem akartam ott maradni. „Még dönthetsz” – hallottam. „Visszamegyek” – feleltem rögtön. Örültem, hogy kaptam még egy lehetőséget. Levontam a tanulságot, hogy az öngyilkosság a legnagyobb ostobaság, amit saját magunk ellen elkövethetünk. Sajnos a jobb belátásra térés nem minden öngyilkosnak adatik meg. Akik fegy­verrel támadnak önmagukra, azoknak nem sok esélyük van a visszatérésre. Életük végállomása kilátástalanság, az önmarcangolás, a mély megbánás.
Mindezek alapján az a következtetés vonható le, hogy a közhiedelemmel ellentétben a különböző rendű és rangú iste­nek nem büntetnek bennünket, hanem csak szelektálnak, és őrködnek a törvények betartása felett. Nagy a valószínűsége annak, hogy a lelkek megtartása során is érvényesül az evolúció törvénye. Ha egy lélek túl gonosszá, javíthatatlanul aljassá válik, vagyis ve­szé­lyezteti a tiszta, életképes társai további fejlődését, akkor az istenek kiselejte­zik, pokolra vetve eltávolítják a világból. Ha viszont alapvetően jónak, fejlő­dőképesnek bizonyul, akkor nem hagyják elveszni még akkor sem, ha súlyos hibát követett el, hanem megmentik az univerzum számára. Ebben az esetben a karma törvényeinek érvé­nyesítésével gondoskodnak róla, hogy célirányosan kiszabott szenvedések által felülemel­kedhessen korábbi jellembeli fogyaté­kosságain, és tovább fejlődhessen.
A túlvilággal kapcsolatos ismereteink nem lehetnek teljesek, ha figyelmen kívül hagyjuk a klinikai halálból visszatértek átalakult életszemléletét. Az abszo­lút világba bepillantó személyek szinte mindegyikéről elmondható, hogy ezután a nem mindennapi élmény után teljesen megváltozik a világ dolgairól alkotott értékrendjük. Nem érdeklődnek többé a talmi dolgok iránt, teljesen hidegen hagyja őket a fogyasztói társadalom anyagi javakat hajszoló világa. Odaát ráébrednek arra, hogy amiért korábban oly keményen dolgoztak, aminek a birtokbavételére olyan büszkék voltak, annak nincs valódi értéke. Életük sorsfor­dító élménye előtt másokhoz hasonlóan napról napra gyűjtögették az anyagi javakat. Különféle divatos ruhákat, lakberendezési tárgyakat, szórakoztató elektronikai cikkeket, ékszereket, és más nélkülözhetetlennek vélt civilizációs termékeket halmoztak fel maguk körül, abban a hiszemben, hogy ezek tartós örömet okoznak. Időközben úgy elmerültek a pénz hajszo­lásában, a különféle árucikkek gyűjtögetésében, hogy nem vették észre, hogy a szerzeményeik már maguk alá temetik őket. Végül a harácsolás megszállottaivá, anyagi javaik rabszolgáivá váltak, abban a csalfa képzetben élve, hogy a bol­dogság legfőbb forrása az anyagi jólét és a bőség. Sokan bele­rokkannak a fogyasztói társadalom által kínált javak megszerzésébe, és csak a kórházi ágyon döbbennek rá, hogy a nagy hajszában elfelejtettek élni.
A valódi értékrend megismerése után azonban rádöbbennek arra, hogy homokvárra építették az életüket; mindaz, amit fontosnak véltek, csak múló, átmeneti érték, és sorsa a pusztulás. Rájönnek, hogy életüket hiábavalóságokra pazarolták, múlandó dolgokat hoztak létre, amit a halál angyalának egyet­len suhintása elseper. Felismerik, hogy az anyagi világban minden pusztulásra ítéltetett, így nem méltó az érdemleges figyelemre. A kozmikus értékrend megismerése után ráeszmélnek, hogy az anyagi javak nem arra valók, hogy birtokoljuk őket, hanem eszközt adnak a kezünkbe, amellyel megvalósít­hatjuk nemes céljainkat. Ezek az emberek már nem engedik, hogy a szerzési vágy elural­kodjon rajtuk, sőt igyekeznek megszabadulni a korábban felhalmozott felesleges holmiktól, hogy hátralevő életüket az igaz értékek elérésének szentelhessék. Jellemző még ezekre az emberekre, hogy miután minden átmeneti és talmi dolog iránti vágyuk szertefoszlott, kerülik azok társaságát, akik az anyagi ­javak béklyójában élnek, akiknek a pénz az istenük. A legtöbbjük irtózik a tévéreklámoktól is, nem tudják elviselni ezeknek a harsány árukínáló műsoroknak a hamis társadalmi értékrendet sugalló, értelmetlen luxusfogyasztásra ösztönző propagandáját.
Nagyon érdekes, hogy a halálközeli élményt átéltek fokozottan érzékenyek cselekedeteik közvetlen és hosszú távú következményei iránt. Ennek minden bizonnyal az a megrázó élmény az oka, hogy a túlvilági elszámoltatás során látták, amint függetlennek vélt események egymással szoros kap­csolatba kerültek, és ezáltal kristálytisztán el tudták bírálni tetteik helyességét. Haláluk után egyszerre lettek cselekedeteik végrehajtói és tárgyai is. Ez felnyitotta a szemüket, ráéb­resztette őket arra, hogy földi világunkban mennyire össze­függ minden mindennel. Megtapasztalhatták, hogy bármit teszünk, az kihatással van az összes embertársunkra, és néha a legapróbb cselekedetünk vagy hanyagságunk is beláthatatlan következmények sorozatát indíthatja el a világban. Az univerzum egyetlen hatalmas alkotás, amelynek minden apró része tud egymásról, és a legkisebb mozgás, átalakulás is befo­lyásolja a többi részt, s magát az egészet. A felvilágosítás következtében alapvetően megváltozik a magatartásuk is. Kedvessé, megbocsátóvá és odaadóvá válnak. Úgy viselkednek, mintha egy magasabb cél érdekében cselekednének életük minden percében.
Az egyik szemtanú élménybeszámolója szerint: „A fizikai létben az ember racionalizálhatja, vagy elnyomhatja negatív érzelmeit. A testetlen szellemek világában azonban ezek az érzelmek nyersen, és ellenállhatatlanul törnek fel. Minden szenvedést amit másoknak okoztunk úgy éljük át, mintha magunknak okoztuk volna. Ám a legelkeserítőbb érzés az, hogy már nincs lehetőségünk hozzáállásunk megváltoztatására, hibáinkat utólag nem javíthatjuk ki. Tetteink következményei távozásunk után is megmaradnak a világban. Érezzük, hogy a retesz bezárult mögöttünk, és az isteni ítélőszék előtt a lelkiismeret-furdalás zsigerekbe ható erővel tör fel belőlünk.”
A túlvilágról visszatértek kevesebb érdeklődést mutatnak a formális vallásgyakorlás iránt is, rájönnek, hogy a különböző egyházi szertartásoknak, ceremó­niáknak semmi jelen­tőségük sincs. Meggyőződésük, hogy csak a hit, a vallás ­lelki üzenete számít. Megváltozott életszemléletük következtében mindnyájan egy újfajta univerzális vallás hívévé szegődnek, ugyanakkor a korábbinál jóval nagyobb türelmet tanúsítanak más vallásokkal szemben. Ez a teizmusnak is nevez­hető hit nem a hagyományos értelemben vett vallásosságban, az ­egyházi ceremóniák gyakorlásában, hanem fokozott lelki tudatosságban nyilvánul meg.
Végül a végső elmúlástól félők megnyugtatására érdemes még megemlíteni azt a kijelen­tésüket, mely szerint a halál nem más, mint a test börtönéből való szabadulás, a „hazaté­rés” érzete. A mi igazi otthonunk ugyanis nem itt van, hanem odaát, csupán azért tartózkodunk a számunkra kijelölt vagy általunk választott bolygón néhány évtizednyi időszakra testbe zárva, hogy fejlődhessünk, illetve elősegítsük egy-egy civilizáció fejlődését. Visszatérésünk után azonban ismét tuda­tosul bennünk, hogy ott vagyunk, ahová valójában tartozunk. Átéljük a tökéletes egyensúlyt, a szeretet teljességét. Érdekes, hogy itt nem érzékeljük a nemek közötti különbséget, mert mindnyájan részei vagyunk az egésznek, amelyben egybefonódik a férfi, nő, szülő, gyermek, és minden pozitív esz­mény. Ennek a felemelő élménynek a forrása a teremtő hata­lom tudata. Itt magától értetődik Isten létezése, hiszen szüntelenül körülöttünk lüktet, átjár bennünket a lényéből kisugárzó szeretet és tökéletesség. A halál tehát nem megsemmisülés, hanem létformaváltás. Végtelenül hosszú életpályánk egy-egy állomása között lefoszlik rólunk fizikai testünk, hogy az anyag koloncától megszabadulva kicsit megpihenhessünk. Ekkor megmártózunk a magasabb szférákban, hogy a következő próbatételre feltöltekezzünk.
Meglepő, hogy a mennyországban sem ismeretlen fogalom a szexualitás, annak ellenére, hogy az abszolút világban nem nyilvánul meg érzékletesen a nemek közötti különbség. Kivitelezési módja azonban egészen más, mint itt a Földön. A fizikai testben átélt szexualitás csupán gyatra utánzata annak az áramütésszerű kábulatnak, amit az asztráltestben történő egybeolvadás képes nyújtani. Két szellem szexuális céllal történő érintkezése során nem játszanak szerepet a nemi szervek. Összeölelkezésük során energiarészecskéik eget-földet rázó áradatban egymásba olvadnak, töltéseik kiegyenlítődnek, majd beáll a békés egyensúly állapota. A nemiség olyan ellenállhatatlan erővel vonzza őket egymáshoz, mint ami az ellentétes előjelű mágnespólusokat rántja össze. A kisülés örökkévalóságnak tűnik, de egy pillanat alatt lezajlik, amit a nyugalom, a kielégültség és a derűs elválás követ. Mellékesen megjegyezve a nálunk fejlettebb civilizációk is igyekeznek a szexet mindinkább lelki síkra terelni. Azok a nők, akik hagyományos szexuális kapcsolatba kerültek Földön kívüli fér­fiakkal, arról számoltak be, hogy az önfeledt szerelmeskedést átszőtte egy elképzelhetetlenül mély és csodálatos lelki összefonódás is.
Az abszolút világ lehetőségeinek a végtelenségére utal, hogy ami egyszer a Magasabb Intelligencia minden infor­mációra kiterjedő számítógépeibe beíródva létezett, az örökké létezni is fog. Ez lehetővé teszi, hogy régen elhunyt embe­rekkel bármikor kapcsolatba léphetünk, még akkor is, ha a lel­kük már nem tartózkodik az ismert személyiségben. Platon lelke pl. már rég nem él abban a szellemként megnyilvánuló formában, amelyet megidézünk, mert azóta több tucatszor reinkarnálódott a földi vagy más, fejlettebb civilizációk világában, de ettől függetlenül megalkothatjuk az elementál­ját, és elbeszélgethetünk vele. Azonban ezek a gondolati úton megteremtett eleven ele­mentálok – amelyek részben materializálódhatnak is – mindig megmaradnak azon a szinten, ame­lyen az akkori életükben álltak, kérdéseinkre annak a kornak a tudásával és intelligenciájával fognak vála­szolni, amelyben tevékenykedtek. Nem képesek többet nyújtani, mint amit életükben elértek. Hiába jutott Platon lelke, vagyis a valódi személyisége időközben olyan magas fejlettségi szintre, amely a miénket is meghaladja, ebből semmit sem képes átadni korábbi inkarnációinak. Ugyancsak ez a jelenség teszi lehetővé pl. azt, hogy elhunyt szeretteink a túlvilágon fogadjanak bennünket abban az esetben is, ha a lelkük már egy másik testbe reinkarnálódott, mivel az elemen­táljuk ettől függetlenül meg­alkotható.
A mennyországba kerülő lélek nem viszi magával földi testének hiányosságait, a karma által rákényszerített torzulásokat. Jellegzetes arcvonásaink tehát hibátlan testtel és értelemmel párosulnak, de túlvilági létezésünk nincs korhoz kötve. A lélek szabadon eldöntheti, hogy odaát hány évesnek akar látszani. A legtöbben azt az életkort választják, amikor erejük teljében, földi életük csúcsán voltak. Vannak azonban olyanok is, akik fiatalkori énjüket részesítik előnyben a továbbélésnél. Ennek a kétségtelenül előnyös külsőnek azonban megvan az a hátránya, hogy szellemi szintjük is azon a fokon fog állni, amelyet akkoriban elértek. Nem véletlen tehát, hogy földi világunk szellemi téren tevékenykedő kiválóságai (pl. Beethoven, Liszt) javakorabeli énjüket választották a túlvilági élethez, mert ők életük derekán voltak a csúcson, és nem kívántak lemondani az addig elért fejlődési szintjükről.
Ennek a csodálatos szférának a láttán azt hihetnénk, hogy itt mindenki jól érzi magát, és aki tudomást szerez a menny­ország tökéletességéről, alig várja már, hogy meghaljon, és oda kerüljön. Ez azonban nem így van. Bármennyire meghökkentő, sokan vannak, akik nincsenek elbűvölve ettől az eszményi világtól, a parapszichológiai képességek maradéktalan birtoklásától. Így nyilatkozott erről egy túlvi­lágról megidézett, korábban ateistaként élt lélek: „Ne siessetek meghalni, ez az egész itt egy borzalom. Egy rettene­tes unalmas marhaság. Mit gondoltok, mit lehet itt csinálni? Ebben az állapotban semmi egyéb nem vagy, mint egy fej­lődésképtelen tudat. A trükkök, amelyeket megtehetek vagy megtehetnék, messzemenően nem érdekelnek, inkább maradtam volna élő. Az élet minden ostobaságával, fájdalmával, megaláztatásával és megrázkódtatásával együtt is csodálatos. Teljesen el vagyok keseredve, mert soha nem hittem ebben az egészben, és most tessék, itt vagyok.” Valószínűleg ennek a gondolkodásmódnak tudható be, hogy mostanában a lelkek olyan gyorsan reinkarnálódnak. Az elhunytak már nem időznek évtizedekig vagy évszázadokig a túlvilágon, hanem igyekez­nek levonni az előző életükből származó tapasz­talatokat, és rövid pihenő után (általában 1-1,5 év múlva) újraszületnek.
Földhözragadt gondolkodásmódunkkal érthetetlen, hogy a testi fogyatékosságaiktól és a különféle szenvedésektől megszabadult lelkek miért nem akarják ezt a határtalan szépségű világot minél tovább élvezni? Úgy tűnik azonban, hogy a szellemi megvilágosodás állapotá­ban megváltozik az ember értékrendje. Ami nekünk szenvedés és nyűg, az szá­mukra határtalan lehetőség, ezért egyre többen vélekednek úgy, hogy minden napért kár, amit nem a mi kalandos világunkban töltenek. A fizikai lét minden tekintetben kiszolgáltatott, de az életforma szabad utat enged a tapasztalatszer­zéshez, a fejlődéshez. Így inkább ezt a sorsot választják, még akkor is, ha ezért többnyire nagy árat kell fizetni. Különösen a mi felgyorsult élettempójú korunk vonzza őket, hisz amíg odaát évmilliók óta minden változatlan, itt egyik hónapról a másikra történelmi változások mennek végbe. Ez ellenállhatatlan erővel csábítja őket vissza, nem akarnak kimaradni ennek az új kornak a formálásából.
Híven tükrözik ezt az álláspontot a reinkarnációs hipnózisban részt vett személyek nyilatkozatai. Bizonyítékként idézzünk néhányat az öntudatlan álla­potban adott válaszokból:
1. „A XX. század a legfontosabb változás időszaka, és én ennél jelen akarok lenni. A nők számára különösen nagy lehetőségeket teremt ez az időszak.” Az egyik páciens megfogalmazása szerint: „A nők nagy haladást tesznek meg az életem során, és én segíteni fogok ebben a fejlődésben.”
2. „Igen én választottam ezt az időszakot, mert ekkor rendkívüli, monumentális változások zajlanak le, és következnek be.”
3. „Azért választottam a XX. századot, mert ez az időszak jelentős átmenet a tudat magasabb szintjére, ez az egyik nagy felébredés ideje.”
4. „Úgy éreztem, hogy múltunkkal ellentétben ez az időszak határozott történelmi fordulópont lesz. A XX. század második felében az emberiség fej­lődése nagyon gyorsan fog előre haladni.” A konzervatív nézeteket vallók is tisztában vannak ezzel, így paradox módon ők is ezért siettek leszületni a Földre. Egy idősebb asszony így indokolta XX. századi testet öltését: „Ez az utolsó olyan időszak, amikor hagyományos női szerepben szentelhetem magam a család felnevelésének.”
5. „Azért választottam a XX. század második felét, mert új korszak kezdete. A megvilágosodás kora, amelyet már vártam, hogy benne élhessek. Nagy lesz a nevelő ereje.”
6. „Én választottam a XX. századot, mert ez az időszak a tudatosság új korszakának hajnala. Nagy lesz a tudat kitágulása, és én rengeteget tanulhatok.”
7. „Azért választottam a XX. század második felét, mert ez az időszak történelmi átmenet lesz a vallásos világnézetből a tudományosba, és a kor végén a szellemi ébredésbe.”
8. „Nagy világfelfordulás lesz ennek a századnak a végén, de a leglényegesebb tanulnivalók ebben az időszakban lesznek elérhetők számomra.”
9. „Növekvően tudatosul a nyugati kultúrákban a spirituális elem, és én úgy éreztem, hogy ezt támogatni tudom a XX. század második felében.” Egyébként nem ez a páciens volt az egyetlen aki úgy érezte, hogy valami különös dolgot kell megtanítaniuk az embereknek. Lássuk a további nyilatkozatokat.
10. „Azért választottam a XX. század második felét, hogy hozzájárulhassak az egység tudatosodásához ebben az időszakban.” Ennek módjáról így szólt: „Most készek lesznek meghallgatni, elfogadják az útmutatásaimat, legalábbis 1980 után.”
11. „Én választottam a XX. század második felét, mert ebben a korszakban végezhetem el önmagam és mások tökéletesítését, hiszen az újkorban sok-sok lélek emelkedik majd az eggyéválás magasabb szintjére.”
12. „Én döntöttem úgy, hogy a XX. század második felében éljek, mert akkor haladottabb szellemek születnek, és közelebb leszünk ahhoz, hogy elérjük a világbékét, s az emberiség önmagára ébredését.”
13. „Fontos és izgalmas kor. Ez a megpróbáltatások időszaka.”
14. „A ragyogás érzete kapcsolódik a XX. század végéhez.”
15. „Azért választottam ezt az időszakot, mert ez az aranykor újraszületése.”
Sajnos nem mindenki érkezett hozzánk segítő, vagy tanulási szándékkal. Helen Wambach, amerikai pszichológusnő felmérései szerint a pácienseknek csak 59%-a adott pozitív választ arra kérdésre, hogy milyen okból választották a XX. századot új életük leélésére. A többiek vagy nem emlékeztek jövetelük céljára, vagy azok a lények akik küldték őket, nem kívántak felvilágosítással szolgálni. A válaszadás megtagadásának talán legérdekesebb esetéről így számolt be a 750 hipnotizált egyike: „Amikor ön arra utasított engem, hogy koncentráljak a ragyogó fényre, egy darabig láttam és érzékeltem. Aztán egy nagy férfikéz tolakodott a látómezőmbe, és feketeség nyomult elém. A fekete kéz megjelenése után már semmilyen kérdésre sem kaptam választ.”
*
Nem csak érdekes, de rendkívül értékes az a Daszkalosz által közvetített információ is, hogy az embernek három fő teste van: az egyik a látható fizikai teste, a másik az ennek vázát alkotó láthatatlan étertest, a harmadik pedig a szintén láthatatlan asztráltest, amit a testet elhagyó lélek alakít ki maga körül szubatomi energiarészecskékből. (Az okkultisták szerint létezik egy negyedik alapvető test is, a kauzális test, amely a tudat hordozójának, a szellemnek a lakhelye.) Amikor az anyagi testünk meghal, akkor a lélek eltávozik a földi világból, és tovább él az abszolút világban, a szubatomi ener­giarészecskékből álló régiók valamelyikében. Az étertest viszont még egy darabig megmarad, és csak 40 nap múlva oszlik szét végleg. Valószínűleg erre az ősi tanításra emlé­kezve égetnek különböző népek vallási gyakorlataiban 40 napon át gyertyát a halottért. Elképzelhető, hogy ez az időtartam szabta meg Jézus mennybemenetelének idő­pontját is, mivel tudjuk, hogy a Megváltó keresztre feszítése, és világunkból való végleges távozása között éppen 40 nap a különbség. A fekete mágia hívei az étertestet magukhoz is ragadhatják, ezért terjedt el Indiában és a Földön kívüli civilizációk közvetlen segítségével kialakított más kultúrákban a halottak elégetésének szokása, mivel a tűz meggyor­sítja, néhány napra lerövi­díti az étertest feloszlását.
Az étertest hosszú ideig való fennmaradása magyarázatot ad arra is, hogy mi teszi lehetővé a halottak feltámasztását. Erre nem csak Jézus volt képes a bibliai időkben, hanem ma is vannak olyan mágusok, akik elő tudják idézni ezt a jelenséget. Közülük legismertebb az Indiában élő Sai Baba, aki arról nevezetes, hogy a testét több mint tíz méter sugarú aura veszi körül. Ezek az isteni szinten álló személyek először mindig dematerializálják az elhalt testet, majd a Maga­sabb Intelligencia engedélyével újramaterializálják a visszamaradt étertestet. Nem oszlik fel az étertest, ha a dematerializálás után benne marad a lélek. Erre főleg időutazásnál, a jövőbe való átteleportálásnál kerül sor. Ilyenkor az aszt­ráltest gondoskodik az étertest fenntartásáról. Ez különösebb kínt nem okoz a léleknek, mert mint már tudjuk az idődilatáció következtében az anyag nélküli világban másként múlik az idő.
Mindebből látható, hogy az élet nem egyenlő a testi létezéssel. Hiába tartalmazza a test mindazon kémiai elemeket, molekulákat, amelyek az életfunkciók fenntartásához szüksége­sek, önmagában ez a vérrel ellátott sejttömeg még nem fog funkcionálni. Ennek oka, hogy hiányzik belőle a bioener­gia, ami működ­teti. Ezt a lélek építi be a testszövetekbe, a magával hozott asztráltest segít­ségé­vel. A lélek teszi lehetővé azt is, hogy a test tudomást szerezzen a létezéséről. A tudat nem meggyőződés vagy szavakkal megfogalmazható gondolat, hanem bizonyosságérzet, ami az önmagunkkal való azonosság megtapasztalásából ered. A létről szerzett bizo­nyosság azonban nem függ a fizikai test, illetve a szellemi képességek szintjétől, mert ezt a legegyszerűbb sejt is érzékeli. Ebből következik, hogy az alacsonyabb rendű élőlényeknek is van lelkük, ha nem is olyan bonyolult, mint a miénk. Rend­kívül érdekes, hogy a lélek magával hozza későbbi valóját, teljesen kifejlett állapotának energiarészecs­kékből álló hű mását. A fizikai test tulajdonképpen ebbe a láthatatlan testbe nő bele. Nem a véletlenen múlik tehát, hogy mivé válunk, testi adottságainkat ugyanúgy magunkkal hozzuk, mint a lelki tulajdonságainkat.
Növények és állatok esetében már tudományos bizo­nyítékokkal is rendelkezünk erről a jelenségről. Minden csírában benne van a növény teljes képe, kifejlett formája. Az Oxfordi Egyetemen egy olyan sugárérzékeny lemezt állítottak elő, amin látható volt a gép lencséje elé helyezett rózsa­bimbó körül a kinyílt virág képe is. A Yale Egyetem professzorának Harold Saxon Burrnak a békapete körül sikerült kimutatnia a kifejlett állat képét. Az emberi embrió is az asztrál­test mintájára fejlődik. Ebben a láthatatlan, térképszerű energiamezőben minden sejtnek megvan a pontos helye, ahová majd a fizikai testnek bele kell nőnie. Ez rendkívül érdekes módon történik. Az asztráltest előbb a fizikai test vázát, az étertestet hozza létre, ami együtt nő a fizikai testtel. Az asztráltest az osztódó sejteknek mindig azokat a génjeit aktivizálja, ahol a sejt tartózkodik. Így a kezdetben egyforma sejtekből eltérő szövetek, szervek alakulnak ki. A sejtek tehát nem maguk döntik el, hogy a DNS spirál mely szakasza aktivizálódjon, ezt egy láthatatlan keret, az asztráltest határozza meg. A lélek a fogantatás után már az anyaméhben felke­resi leendő fizikai testét, és aszt­rál­testének megfelelően ala­kítja a fejlődését. Véglege­sen azonban csak az anya testétől történő elválás előtt, legkésőbb a cse­csemő felsírásakor, első ­leve­­gővételekor költözik bele. Embe­reknél viszont az asztrál­test megnyilvánulása, teljes kifejlődése nem mindig a terv szerint halad. Különböző külső és belső okok (pl. önsors­rontó akadályok) miatt a terv eltorzul, vagy meg sem valósul (pl. öngyil­kosság esetén). A kifejlődés lehetősége azonban adva van.
Az asztráltestnek nem csak a fizikai test kialakításánál van szerepe, hanem a működtetése során is. Az emberi test kb. 1 trilliárd sejtből áll. Ebből 600 millió hal el minden nap, és ugyanennyi regenerálódik. Ez másodpercenként 10 millió sejt megújulását jelenti. Ezen túlmenően minden órában 200 millió vörösvértest regenerálódik. Emellett 30 másodpercen­ként antitestek milliói szintetizálódnak. Mindegyikük létrejöttéhez kb. 1200-féle enzimre van szükség. A kutatók becslése szerint az adott időben egyszerre létező élő anyagok 1030-ra tehető biokémiai reakciót visznek véghez minden egyes másodpercben. Nyilvánvaló, hogy az élettani folyamatoknak ezt a csillagászati számát és sokfélesé­gét a sejtek és a szervek fizikokémiai kommunikációja nem tudná összehangolni. A szabályzó-mole­kulák (enzimek, hormonok) csak a rendteremtés fel­adatát képesek ellátni, a vezérlést az asztráltest végzi a végtelenül finom és bonyolult felépítése által. Ez az energiamező az egész organizmust felügyeli és ellátja információval valamint éltető bioenergiával, e nélkül a fizikai test működésképtelen lenne.
Ennél kézzelfoghatóbb bizonyítéka is van az asztál-, illetve az étertest létezésének. Elgon­dolkodott már valaki azon, hogy amikor megsebesülünk hogyan forr be a sebünk, mitől lesz a bőrünk ugyanolyan, amilyen volt. Mitől tudja a testünk, hogy milyennek kell lennie? Honnan tudják a seb szélén levő sejtek, hogy milyen volt a hiányzó, lehorzsolódott, kiszakadt rész? A sebesülés előtt lefényképezte az agyunk, és elraktározta? Ha igen hová? Hol van olyan központ az agyban, amely testünk minden egyes sejtjének formáját, jellegét és elhelyez­ke­dését tárolja. Amennyiben ilyen térkép nincs, akkor az új sejtek minek alapján épülnek fel? Minta vagy tervrajz nélkül semmi sem hozható létre. A sejtekben levő gének sem irányít­hatják a megújulás folyamatát, mert hogyan dönti el a fizikai test, hogy a sérült részen milyen génállományú sejteket kell szaporítani? Magától csak a rákos sejtek burjánzanak, azért olyan alaktalanok, formátlanok. Testünk hiányzó sejtjeinek regenerálása csak pon­tos irányítással mehet végbe.
Ezt az irányítást a láthatatlan étertest végzi, amely meghatározza, hogy hová, milyen sejt kerüljön. Miután az étertest nem sérül meg, fizikai eszközökkel nem lehet rá hatni, a baleset után is megmarad a hiányzó szövetdarabok helyén. A fizikai testnek a gyógyulás során semmi mást nem kell tenni, mint benőni, anyaggal megrakni ezt a vázat. Ez az irányítás annyira pontos, hogy az ujjbegyünk sérülése esetén a ránk jellemző bőrfodrok is ugyanúgy nőnek vissza, mint amilyenek voltak. (A hírhedt amerikai bűnöző, John Dillinger savval lemaratta a bőrfodrokat az ujjáról, hogy a nyomozók ne tudják őt azonosítani. Nem volt szerencséje. A pokli kínok után begyógyult sebei alatt ugyanolyan bőr mintás keletkezett.) Sajnos mi emberek csak kisebb sérüléseket tudunk ily módon eltüntetni, de a primitívebb állatok, pl. a gőték a levágott farkukat is képesek az étertest alapján újranöveszteni. A kettévágott giliszta sem pusztul el, hanem ezen a módon regenerálja az elvesztett felét, két teljes értékű egyeddé válik. Az asztráltest létezését igazolja az is, hogy az Oroszországban tevékenykedő kínai genetikus, Dr. Chian Kan-csen feltalált egy olyan elektronikus készüléket, amely képes érzékelni az élő organizmusok DNS-ének szubatomi energiamezejét, és ezt át tudja sugározni más élő szervezetekbe. Így genetikai manipuláció nélkül, a két asztráltest egymásba vetítésével képes létrehozni tyúkkacsát, kecskenyulat, és más fura keveréklényeket. Ennek a módszernek a lehetőségei korlátlanok, mivel itt nem kell tekintettel lenni arra, hogy a két faj kromoszómáinak száma megegyezzen, vagy hasonló legyen.
Ezzel a jelenséggel kapcsolatban érdemes még megemlíteni, hogy a túl­világon a felvilágosult tudatállapotba került lelkek önmaguk felett ítélkeznek. Amennyiben bűnösnek találják magukat, saját elhatározásukból alkotnak egy nyomorék testet, amit asztráltest formájában magukkal hoznak. Idelent az általuk tervezett torz testben vezekelnek korábbi bűneikért. Ebből azonban nem emlékeznek semmire, ami csak fokozza a szenvedéseiket. Szeren­csétlenségükért a Teremtőt kárhoztatják, és fel sem merül bennük, hogy állapotukat minden tekintetben önmaguknak köszönhetik. Az ép testben szü­le­tők is maguk terve­zik meg a kinézetüket, még odaát. Az apró részletek azonban nem tőlük, hanem a szülők génállo­mányától függnek. Ha valaki kínai szülőket választ magá­nak a következő életére, akkor tudomásul kell vennie, hogy nem lehet szőke haja, és 190 centiméteres termete.
Még egy kicsit elidőzve ennél a sokakat érdeklő témánál, a nem várt terhesség gyakori esete, amikor a léleknek csak a kiválasztott szülők genetikai adottságaira van szüksége. Az ily módon kieszközölt újraszületés azonban nem mindig megy végbe. Vagy azért, mert a leendő anya nem akarja kihor­dani a magzatot, és mindent megtesz annak érdekében, hogy gyermeke ne szülessen meg; vagy azért, mert ezek a prakti­kák elbizonytalanítják a leszületni készülő lelket, és lemond az általa szorgalmazott lehetőségről. Ilyenkor spontán vetélés következik be, de az is előfordulhat, hogy az illető átengedi a testet egy fej­letlenebb léleknek, akinek mindegy, hogy hová születik. A legigényesebb lelkek azonban nem vállalkoznak ilyen kalandra. Sokáig válogatnak az ideális viszonyban élő szülők között, alaposan mérlegelik a lehetőségeiket, mielőtt döntenek. Ők már kellő tapasztalattal rendelkeznek a földi életről. Tisztában vannak vele, hogy mit kell megélniük, milyen téren kell fejlődniük. Nem akarnak felesleges inkar­nációt, leendő életüket célirányosan, és nem ismétlésekkel szeretnék tölteni. A gyermekvállalást fontolgató partnerek tehát jól teszik, ha előbb rendezik az egymás közötti viszo­nyukat, mert az igazán értékes lelkek teljes értékű életre vágynak, nem kívánnak csonka családban felnőni.

Az Agykontrollból ismert Hatékony Érzékelés Kivetítés a távolbalátás legegy­szerűbb formája. Ennek során a lélek eltá­volodván a testtől behatol bármilyen természetű anyagi tárgyba vagy élőlénybe, hogy belülről megvizsgálja azt. A nagy gyakorlattal rendelkező mágusok azonban nem csak arra képesek, hogy testüket elhagyva bárhol megjelenjenek, és bármilyen információt megszerezzenek, hanem arra is, hogy megfigyelőképességük hatókörzetét tetszés szerint változtassák. A tudati expanzió segítségével lehetővé válik, hogy a lélek olyan kicsire zsugorodjon össze, hogy beléphet az atomok világába. Ekkor minden nehézség nélkül megfigyelheti különféle anyagokban az elektronok mozgását, sebességét, az atomok összetételét, tehát közvetlen tapasztalatokat sze­rezhet erről a fizikai eszközökkel egyelőre még láthatatlan világról. Az expanzió ennél is misztikusabb formája, amikor a lélek „kiterjeszkedik” egy adott terület felett, magába foglalja azt a teret, amelyet vizsgálni kíván. Ebben az esetben akkora térfogatban terjed szét, vagyis olyan nagy méretűre tágul, hogy önmagán belül tetszőleges szemszögből figyelhet meg egy várost, vagy akár egy bolygót is. Ekkor a lélek saját magá­ban tapasztalja meg mindazokat a történéseket, amelyek ebben a térben végbemennek. A dolgok a saját tudatán belül zajlanak, minden információ, amely ebben a térben fellelhető, úgy jut el hozzá, mintha a tudatában keletkezne. Az expanzió során tulajdonképpen nem is a lélek mérete változik, hanem a tudat az, amely tetszőleges méretűre össze­zsugorodhat, illetve kiterjedhet.
Az „Ezoterikus körkép” V. fejezetéből kiderült, hogy vannak olyan személyek, akik kilépve a testükből képesek önmagukat újramaterializálni, ezáltal két helyen is lehetnek egyszerre. Daszkalosz szerint ez a részleges teleportációnak nevezhető jelenség többféle módon is végbemehet, és ennek tudható be, hogy a történelem során ez a fajta mágikus megnyilvánulás váltotta ki a legtöbb ember csodálatát. A részle­ges teleportációnak három változata ismert. Mindhárom esetben ki kell lépnie a léleknek a testből, a gondolat koncentrálásával el kell jutnia a kívánt helyre, és ott hajtható végre a megfelelő típusú mate­rializáció.
Az első esetben a lélek köré csak egy látható, de nem tapintható étertest materializálódik. Ezt a megjelenési for­mát akkor választják a mágusok, ha a kívánt helyen valami közlendőjük van, fizikai­lag nem szándékoznak beavat­kozni a dolgok menetébe. Egyébként a megjelenésnek ezt a legegyszerűbb formáját választják a kísértetek, illetve a halott­idézés során megjelenő lelkek is, mert ez a legkevésbé veszélyes, hiszen az étertest semmiféle módon sem támadható meg, anyagi eszközökkel kárt nem lehet benne okozni. Amennyi­ben a mágusnak valamilyen elintéznivalója van egy tőle távol eső helyen (pl. egy viharba került hajó kormányzásában akar manuálisan, de észrevétlenül segíteni), akkor a láthatatlan, de tapintható materializációt választja. Ebben az esetben a lelke köré valódi fizikai testet materializál, és egyúttal láthatatlanná teszi azt. A láthatatlanság bizonyos fokú védettséget is jelent számára esetleges erőszak alkalmazása esetén, de ez a védelem nem túl biztonságos. Fegyveres nézeteltérésekbe való beavatkozáskor pl. könnyen előfordulhat, hogy egy eltévedt golyó eltalálja a láthatatlan alakot, és az így képző­dött seb azonnal megjelenik az otthon hagyott valódi testen is. Ennek elkerülése érdekében a parapszichológia mesterei a lélek kiléptetésével egy­idejűleg megszüntetik a tudati kap­csolatot valódi testük és annak éteri mása között, így az újramateria­lizált testen esett sérülés nem kerül át a hátrahagyott fizikai testre.
Egyébként materializálódás nélkül, asztráltestben is meg­oldható a különböző tárgyak mozgatása, mentális koncent­rációval. Ehhez azonban nagy gyakorlatra van szükség, és ezzel nem minden szellem rendelkezik. A halál bekövetkezte után ugyanis a lélek nem válik automatikusan mindentu­dóvá. Ezekre a képességekre odaát is csak tanulással lehet szert tenni. Közbevetőleg megjegyezve a kísértetjárások, illetve a Poltergeist jelenség során az alvilág láthatatlan szellemei sem kezük materializálásával mozgatják a berendezési tárgyakat, hanem telekinetikus úton. A szubatomi energiarészecs­kékből álló kéz ellenállás nélkül átsiklik az anyagon, de a pszichikai úton összesűrített éter segítségével lehetővé válik a tárgyak mozgásba hozása.
Harmadik esetben az újramaterializált test nemcsak tapintható, hanem látható is, így teljes értékű emberként képes a földraj­zilag távol eső helyen tevékeny­kedni, anélkül, hogy hagyo­mányos módon odautazna. A hátrahagyott testet akár demate­rializálhatná is, és akkor valódi teleportációt hajtana végre, de ha eredeti fizikai valóságában biztonságban van, akkor erre nincs szükség. Az oda- és visszautazás során alkalmazott dematerializáció ugyanis csak felesle­ges energiát von el a mágustól, ami fárasztóbbá teszi a műveletet. A másik, jóval nyomósabb ok amely a hátrahagyott test megtartása mellett szól, hogy ezáltal védeni lehet az életünket. A két test közötti tudati kapcsolat megszüntetése esetén ugyanis az újramaterializált alak élet­veszélyes sérülésekor a léleknek van hová visszatérnie, így ez a fajta utazás jóval kevesebb kockázattal jár.
Attól függően, hogy a mester milyen fokon műveli ezt a tevékenységet, a hátrahagyott test különböző állapotban lehet. A legtöbben csak oly módon képesek a fizikai valójukból történő kiszállásra, hogy előbb lefekszenek, és intenzív koncentráció útján léptetik ki a lelküket. Ebben az esetben a hátrahagyott test mély alvás állapotába kerül, mindaddig, amíg a lélek vissza nem tér. Az előrehaladott mesterek viszont éber állapotban is képesek ezt a bilokációnak nevezett jelenséget kiváltani magukból, miközben a valódi fizikai testük a meg­kezdett tevékenységet tovább folytatja. A részleges teleportációnak erre a magas fokú megnyilvánulására azon­ban csupán néhány ember képes az egész világon. Ez a szint a maga­san fejlett civilizációk szintje, így nálunk, a Föld fel­színi világában meglehetősen ritkán fordul elő. A teleportáció képességével rendelkezők egyike egy amerikai vízvezeték-szerelő, Hugh Lindsey. Ő Laboratóriumi körülmények között is képes bármikor produkálni ezt a jelenséget. Emiatt teljesen kisajátította magának a CIA. Azóta semmit sem hallani róla. Olyan hírek keringenek felőle, hogy a hadsereggel közösen kutatják a titkát. Abban reménykednek, hogy sikerül rájönni, és akkor olyan katonákat képezhetnek ki, akik a semmiből jelennek meg, és a feladatuk elvégzése után nyomtalanul felszívódnak.
A lélek lehetőségeivel, mozgásszabadságával kapcsolatban érdemes még egy meglepő jelenségre felhívni a figyelmet. A „Ezoterikus körkép” III. fejezetéből tudjuk, hogy a lélek képes bármilyen anyagon áthaladni, de nem tud áthatolni a mágneses mezőn. Amennyiben a testét elhagyni szándékozó kísérleti személyt Faraday-kalitkába zárjuk, akkor az áram alá helyezett fémketrec elektromágneses tere megakadályozza, hogy az asztráltestbe öltözött lélek eltávozzon. Bármennyire is erőlködik, a ketrec falánál nem jut tovább. Pszichokinézis útján, az elektronáramlás megbénításával le tudná ugyan állítani a gerjesztést, de a tápáramforrás a ketrecen kívül van, így nem fér hozzá. Ebből a csapdából csak a túlvilági szellemek segítségével szabadulhat ki.